Állásinterjún

Ma debütált a külvilág előtt Szonja, a Szatyor, és ma vesztettem el állásinterjú-szüzességemet én.

Előtte kisebb körutat tartottam: az IKEA-ban már sokadszorra ültem fel a vevőszolgálatnak. Az ajándékkártyát, ami családunkban lassan már rituális szülinapi sarccá avanzsál, már régóta nem lehet náluk megvenni, végig kell menni a Gyerekek IKEA-ja - Konyhaieszközök - Piactér - Növények - Önkiszolg.raktár útvonalon, gyerekeket terelgető csütörtöki mamákkal végigbójázva. Az utolsó alkalom óta elkövették viszont azt a huncut trükköt, hogy kiírták a falra ott a pult fölött, hogy "Ajándékkártya, Ajándéklista-vezetés". Ebből naiv Maitai arra következtetne, hogy talán mégsem kell a fenti rutinkört megfutni, de tizenöt perces várakozás (sorszámtépés inkluzív) után kiderül, hogy mégse, az csak azért van odaírva, mert ilyen szolgáltatásuk is van. Az szép dolog vazze, de igazán feltüntethetnék valahol, hogy hol kell megvenni, nem? A nálam sacc/kb három évvel fiatalabb fiúnak azért kiszalad a száján egy riadt "elnézést", de az öt fokkal túlöltözött, nejlonharisnyában izzadó egómat ezzel nem hűti le.

Következő állomás a Keleti közelében található nyomtatókellék-bolt, amelyben a legszembetűnőbb tereptárgy a hat szemlélődő japán. Az ismerős boltvezető annyira el van velük foglalva, hogy rosszul ad vissza, ezek szerint fontos emberek, arra tehát nem tud rávenni, hogy szóbaálljak velük. Azért szép tőle, hogy egy találkozás során megjegyezte, hogy elméletileg akár képes is lennék erre. Igaz, az utcán majdnem megszólítottam egy vágottszemű párt, hogyaszongya "Sumimasenga, Nihonjin desu ka?", aztán rájöttem: ők nem tehetnek róla.

Bővítettem továbbá vízipapi-készletemet: eper, szőlő, cappuccino, méz, banán és kókusz ízűeket vettem. Utóbbi kettőre véletlenül találtam rá egy Sultan Center elnevezésű boltban, és igaz, hogy kétszer annyiért adták a dohányt, mint a másik helyen, de eladó is kétszer annyi volt, ráadásul fejenként feleannyi X-kromoszómával, és olyan törökmézes bazsalygással néztek rám, hogy szinte csalódtam, hogy csak egy csokit adtak pluszba. Azt hiszem, törzsvendég leszek.

Ezek után csak úgy libegtem az interjúra, csak megint tíz perccel korábban érkeztem, és pont volt időm beidegelni magam, fülemen a discman, ingerlő pentil-acetát (a banán illatanyaga és egyben középiskolai kémiaóráim egyetlen emléke) szivárog a táskámból, Nofra sms-ei öntenek belém erőt. Aztán belibegtem.

Maga az iroda nagyon kedélyes, szörnyű neonszínekkel élénkített utcaképek a falon, az egyből pártfogásomba vett olajoshordó formájú MOL-bútorzatról már azt se tudják, honnan van, sose gondoltam volna, hogy ennyien vannak. Körbevezetnek, vágyakozva pillantok az IT-sarokra, kábelek, Linux-pingvin és asztalon nyugvó bokák, home sweet home!

Engem a PR-osztály egzecíroztatott, a teafilter ragasztótartalma és a szakdogám is szóba került. Hálás vagyok, hogy nem kérdezték meg, akarok-e itt dolgozni, mert arra nem tudtam volna válaszolni. Nemrég olvastam ugyanis a Fit Muscle Magazinban, hogy mindig azt érdemes csinálni, amit a többség nem csinál. Valószínűleg normális végzős ugrana egy ilyen gyakorlati lehetőségre, tiszta munkakörnyezet, kilenctől-hatig munkaidő, hétvégi Sütigyár-rendezvények esetén napidíj, szép bejegyzés az önéletrajzba.

Naná, hogy nekem mindjárt az jut eszembe: mi van, ha valamelyik ismeretségem aktivizálván magát strandra invitál? Vagy ha mondjuk hatra szeretnék Rózsába menni? És mikor írom meg a szakdogát? És ha halálra unom az egészet, kiszállhatok mondjuk július közepén? Na, ezek tipikusan nem azok a kérdések, amiket fel lehet vetni egy interjún, de azt azért megmondtam, hogy nem a reklámszakmában képzelem el a jövőmet, tanulmányaim alapján lózungnak tartom a PR-t és nem tetszett a szakirányon a csapatmunka. Ha ezek után azzal hívnak vissza, hogy mikor kezdek, asszem, el kell hajítsam a kagylót. Smash Mouthszal szólva: "let a good thing go to waste". Good thing? Legyen inkább Good Year, az jobban behatárolható.