Jezabel

Most az lesz a kihívás, hogy olyat írjak, ami nem veri ki a fél bandánál az ezotéria-biztosítékot, de mégis leírja a valóságot, ami pillanatnyilag eléggé pszichedelikus. Ezt ugyanis mind nem tudom a mázli számlájára írni.

Megint azt érzem, mint a tolmács-záróvizsga előtt, hogy életem minden, akkor vakvágánynak vagy legalábbis kitérőnek tűnő mozzanata annak az egy pillanatnak az inputja (na, ez az én szakmai buktám, ez, hogy erre nem tudok egy normális szót magyarul!). Utáltam az Erasmust? Legalább megismerkedtem TLA-val! Kibéreltem drágán egy lakást? Legalább jöhettek a barátok bulizni, és még a szüleim is kiugranak egy hosszú hétvégére, mielőtt kiköltöznék. Sikeresen gúzsba kötöttem saját magamat a megfelelési kényszerrel? Sebaj, közben olyan jól megtanultam jó benyomást tenni, sőt, megszerettetni magam, hogy annak folyományaként egészen földönkívüli viszonylatokba jutok (Mensa, Couchsurfing, de még a melóban is). És mindezt úgy, hogy közben szép vagyok, okos, és szerény. 

És azt érzem, hogy végre nem várom, hogy kezdjenek már el megtörténni azok a jó dolgok, amikre egész életemben vártam, vagy legalább tegyen valaki boldoggá azért a sok erőfeszítésért cserébe, amit igenis beleraktam, hogy az legyek és ott és úgy, ahogy. Egyszerűen csak jóban vagyok magammal, követem a szimatomat, és azt csinálom, amit helyesnek tartok, illetve amitől nekem jó lesz. Biztos van köztetek is, aki eleve így működött, na, nekem ez újdonság. És tudjátok, mi a legmeglepőbb? Hogy belefér. 

Sokszor csodálkoztam már azon, hogy vannak ezek a baromi szigorú törvények, zéró tolerancia, záróvonalat átlépni tilos, de ha mégis átlépi valaki, hát biztos lesz öt enyhítő körülmény, ami miatt alig büntetik meg. Nem is kell odáig elmenni, hogy drogos befolyás alatt rendőrt gázolsz és kapsz érte fél évet, az ismeretségi körömben is van olyan, aki autóbalesetet okozott, még személyi sérülés is történt, és egy percre nem vették el a jogosítványát. Na de nem az igazságszolgáltatásról akarok itt értekezni, hanem arról, hogy semmi sem olyan vasszigorú, mint amilyennek látszik. És ha egy kicsit minden alkalommal elkésel, nem szedik le a fejed. És ha színes körömmel mész dolgozni, senki oda se néz. Nagyon jó mondás, hogy ne teljesíts 100, hanem csak 80 százalékot, a többiek nem veszik észre a különbséget, neked meg több időd marad értelmes dolgokra. Persze olyasmikre, amiben igenis 100%-ot teljesítesz, mert akarod. 

Vannak az életemben megmagyarázhatatlan dolgok. Hogy miért működik nekem immáron 10 éve az agykontroll egy része, és miért nem a többi. Hogy miért kap minden pasim jó munkát és robban le mindnek az autója, amíg velem van. Hogy miért hoznak az ország vagy a világ másik felén mások velem egyszerre az enyémmel mélységesen összefüggő döntéseket. Meg hogy miért van az, hogy többéves történetek, sóvárgások valahogy mind mostanában zárulnak le, méghozzá egytől egyig úgy, hogy megkapom őket, csak győzzem szelektálni, hogy melyiket tartom meg. És fura is vagyok mostanában, nagyon érdekes például, hogy az életem soundtrackje is átment pár hónap alatt ebből:

ebbe: 

most meg már ez van:

Ez az utolsó a legjobb klip, amit az életben láttam, ha jól rémlik, Szöszke lakásavatóján rakta be valaki, de sok minden nem jól rémlik arról az estéről, mindegy. Így utólag arra érdemes még rájönni, hogy a dagi csaj nem az egyetlen szabad szellem volt a birkák között, hanem az egyetlen, aki annyira más, hogy semmi keresnivalója ott, ahol mindenki tökéletesen boldog, vagy legalábbis össze tudja egyeztetni az uncsi munkát azzal, hogy szabadidejében legalább menőzhet. 

Baromira félrevezetheti az ember a szerencse. Olvastam skizofrén ember memoárjait, aki ült a vonaton, és azt képzelte, hogy ha ő nem koncentrál, akkor sose kapnak zöldet (vagy mit kap egy vonat, ha mehet, na). Én is utaztam repülőn úgy, hogy folyamatosan figyelnem kell, nehogy lezuhanjunk (ezt a Félelem a repüléstől című zseniális regényben láttam viszont, én mondjuk addigra már leszoktam róla, mert az Atlanti-óceánon nem lehet végig összpontosítani). De hol a határ? Ha megfogom egy fa levelét, és érzem, milyen jó neki, hogy nyugton áll a helyén, ugyanakkor mennyire elege van belőle, hogy neki kell a szmogot kipucolnia utánunk a légkörből, az mi? És ha a kaszinóban én forgattam úgy a félkarú rablót, hogy többet nyerjünk, mint annak a kialkudott alsó határa, hogy elvigyenek egy amszterdami hétvégére, az? Ha kimegyek a piacra és kivételesen nem hasogatja a dobhártyámat a "yalla, yalla", hanem pillanatok alatt, hatékonyan és biztos kézzel bevásárolok úgy, hogy kábé az első árusoknál, ahol megállok, a legszebb és a legolcsóbb minden, az mitől van: a kialvatlanságtól (kedvenc drogom), a szerelemtől vagy ettől a megmagyarázhatatlan lebegéstől?

Azért ennek az újkeletű szabadságnak is vannak korlátai. Például még mindig nem tudom elfogadni, hogy a szeretet és a szerelem úgy is érvényes, hogy nem akarok azonnal és végérvényesen összeolvadni a másikkal, hanem mondjuk szeretnék magánéletet, ahova akkor engedem be, amikor el vannak pakolva a koszos zoknik és nem zabálok éppen kakaóporral összemancsolt gyümölcssalátát éjjel fél kettőkor. Baromi nagy ajándék, ha a másik fél kifejezetten rám erőszakolja ezt a szabadságot, és egy pillanatig nem gondolja, hogy ettől én őt ne szeretném (vagy ne gondolnám meg magam két nappal később és akarnék mégis a tövében lenni), csakhogy ezt az ajándékot tudni kell elfogadni is. Lassan, lassan. 

Ja és egyébként ma szert tettem végre a fél kiló makadámdiómra, cranberrymre meg az egy kiló kesumra, kószáltam vagy két órát (ameddig Optimus akksija bírta a zenét) mezítláb a kivételes napsütésben, az erdőben (az az egy jó van Brüsszelben, hogy olyan fű nincs, ami nem harmatos), mentás sárgadinnyelevest csináltam meg vegafasírtot, és holnap megyek 20 kilométert kirándulni, mert olyan lesz, amilyen nem volt, mióta itt vagyok: vasárnap IS süt a nap.