Beküldte Raya deBonel -
Klasszikus quodpossum szituáció, még ha kedvem lenne is átfordulni oposszumba és halottnak tettetni magam mondjuk egy hétig, amikor is, ha minden igaz, Bruge-ben vagy Gentben fogok felébredni, szerencsés esetben életem első hárombetűs rövidítésével a homlokomon: Hickenberger Adél ACI.
Persze ennek korántsem olyan nagy az esélye. Idén a görögök közül senkit sem vettek fel, és nincs okuk a magyarokkal nagyon kivételezni. Próbálom magam azzal nyugtatgatni, hogy ha sikerül, nagy bónusz, ha nem, az élet megy tovább, gyakorlatilag nincs tétje (leszámítva, hogy a fél Mensa számon tartja és alkalomadtán rá fog kérdezni, minekutána hatvanhatszor ismételhetem el kápráztató tündöklésem/csúfondáros bukásom történetét), tehát félni sem érdemes. És J. mindenképpen jön (ettől mondjuk lehet, hogy félnem kéne).
A másik probléma, hogy homlokegyenest ellenkező vélemények szállonganak, és mind a téma szakértőitől ered. Ugyanolyan hosszúnak kell lenni a konszeknek vagy rövidebbnek? Vogon legyek vagy villantsam az egyéniségemet?
Szépen megismétlődik minden, amin májusban átmentem, és ami miatt örülök, hogy csak a jutalomtúrán jöttünk össze J-vel, csak hatványozva (összeveszés online mindenkivel, akit csak érek, elszigetelődés, önkínzás, apátia), arányosan a vizsga fontosságával. Hogy Douglas Adamsszel éljek: annyi esélyem van, mint kürticsigának a szupernóvával szemben. Időnként feltámadnak kis reménycsírácskák (hiszen behívtak, hiszen előnyben részesítik a frissen végzetteket, hiszen én olyan ügyes vagyok), aztán nekiállok egy teljesen ártatlan szövegnek mondjuk a fiatal gazdák napjáról, és olyanok nem jutnak eszembe angolul, hogy albérlet.