Ma tényleg a Nagy Tél Végi Leárazások Utolsó Szentjének éreztem magam: úgy jöttem haza, mint Pretty Woman, szám szerint 7 darab szatyorral, és kevésbé kiköltekezve, mint ilyenkor szoktam.

Az elmúlt napban egy Diótörővel volt dolgom - egy fahímmel, na. 

Nekem veszélyes dolog könyveket a kezembe adni (továbbá filmekre elvinni és mondatokban beszélni hozzám), mert sose lehet tudni, melyik válik meghatározóvá. Beivódik, hangsúllyal, színnel-szaggal, saját atomtömeggel az agyamba, de nem vagyok tudatában egészen addig, amíg nem találkozom valamivel/valakivel, amiből/akiből ugyanaz az életérzés árad, és akkor rájövök, hogy ja, ezt kerestem. Kerouac regénye volt anno az első könyv, amit angolul olvastam el.

Reszelgeti a hálókártyáját és hülyeségeket beszél.

- Flexszel könnyebb lenne.
...
- A melled izgalmasabb.
...
- Mi az abszolút veszedelem? Szoftveres csavarhúzóval.

Megint volt egy nagy felismerésem (aztán majd jön Fefe, aki azt hiszi, attól, hogy betöltötte a harmincat, maga lett a frankóosztogató ingyenautomata, és megcáfol): a mai világban az a sikeres, aki nem bírja a magányt. 

Tegnap J-vel új szintre léptünk: megosztottuk egymással a Google Koordinátáinkat.

Van ismerősöm, aki az egész családjával ezt csinálja, de én idegtépőnek találom. "Anyukám, miért voltál az xxx utcában délelőtt tízkor?" "Vazzeg, neked vettem ajándékot a szeretőm lakása alatti delikáteszben, hogy csökkentsem a bűntudatomat!" Ezt komolyan tudni akarom a másikról?

Most már csak az okoz depressziót, hogy a legtöbb ismerősömtől 1600 kilométerre vagyok.

Meg fogom nézni április elsején az Allergiát ezt na, mert rám férne, mármint valami olyasmi, amit Douglas Adams úgy fogalmazott meg, hogy "valami megragadná a lelkét, és lassan átadná valami mindezideig ismeretlen gyönyörnek". Még egy gimnáziumi angolkönyvben olvastam róluk, és megdöbbentő, hogy azok a dolgok, amikről a gimnáziumi angolkönyvek szólnak, ténylegesen léteznek.