A legjobb ajándéknak egy külön bejegyzést hagytam. Ez egy képeslap, amire az anyukám rajzolt nekem. Megengedte, hogy feltegyem ide. Ugyanis nagyon jól összefoglal engem.

Elgondolkodtam azon, hogy voltaképpen nem olyan nagy misztika az, hogy minden energiaátadás, amit csak csinálunk. Elvégre amikor éppen rossz a kedvem, mert rövid volt a magyarországi hétvége, akkor még a szemkontaktust is kerülöm, mert ha az megvan, akkor én rögtön hatni akarok, az meg energiába kerül. Úgy működöm mostanság, mint egy finom műszer, pontosan tudom, mennyire van tele a tank és milyen messzire jutok még el belőle. És vissza tudom fogni magam.

Én azt várom attól, aki elvileg szeret engem, hogy gondolatolvasó, időmilliomos jótündér legyen, amilyennek én is képzelem magam (jó, ha másoknak csak annyi gondolata lenne, amennyit én olvasni tudok, még mindig a szakóca tompább végével nyiszálnánk a mamuthúst, de ez most nem tartozik ide). És aki tényleg szeret engem, az némi explicit b@szogatás után képes is rá. 

Olyan jó lenne, ha nem csak vicces irományokban tűnnének fel ésszerűtlen, az életet megkeserítő, eltorzult logikájú dolgok, amiken senki nem mer/tud/akar változtatni, hanem, mondjuk, amikor a kapitalizmust meg a nyugati civilizációt elsöpri a világvége, akkor ezek is megszűnnének! Én még pont annyit élnék utána, hogy hasonlók ne alakuljanak még ki újból.

A hülye tyúk, aki vagyok, gondosan begyömöszölt a bőröndjébe az edzőcipőtől a wireless fejhallgatóig mindent, ruhákhoz válogatott hajba- és fülbevalókkal, csak éppen a számítógép madzagját felejtette otthon. Nem baj, elvégre egész nap az a dolgom, hogy egy számítógép előtt üljek, meg tudom oldani innen is, amit kell.

El kéne már lassan döntenem, hogy izgalmas életet akarok, ami kívülről mégis normálisnak néz ki (és akkor keresem tovább a steril kis kalandokat, és bizonygatom másoknak, hogy érdekes vagyok), vagy átlagos életet, ami valamiért izgalmasnak látszik (és akkor bizonygathatom magamnak, hogy nem vagyok unalmas), vagy talán tehetném azt végre, ami csak úgy jön, anélkül, hogy folyton másnak maszkíroznám magam.

Iszonyat sokszor visszaköszön mostanában férfiaknál és nőknél is az az életminta, hogy huszonévesen teljesen hülye indokkal, és/vagy nem a megfelelő személlyel alapítanak családot, aztán 35-40 évesen elválnak. Ennek nem csak az lehet a folyománya, hogy hátralévő életükben a házasságnak még a gondolatától is borsódzik a hátuk, hanem hogy onnantól kezdve már az igazi szerelmet keresik, és/vagy azt az embert, akivel nekik jó. Már nem hajtja őket a fajfenntartás, megengedhetik maguknak az ún. jövő nélküli kapcsolatokat is.