Nagyon büszke vagyok magamra. Felkeltem, lezuhanyoztam, kiszedtem a szemöldökömet, azon frissen-illatosan lelibbentem a mosodába, felhoztam a ruhákat, észrevettem a takarítóeszközöket, felröppentem velük, kiporszívóztam, felmostam, és most főzöm a tésztát, úgy várom a "férjecskémet", aki lenge öltözetű táncoslányok között szórakozik (Szöszke jó taktikai érzékkel vasárnap délutáni táncórát választott, mert kiszámította, hogy nem fogom kibírni a parti utáni lakás pőre látványát). 

Nna, önismereti szempontból biztos nem volt lapos a nyár. Magamról természetesen továbbra is messzemenően pozitívan gondolkozom, viszont megtudtam, hogy jelenség vagyok, akit biztos sokan utálnak is. Egy másik ismerős úgy fogalmazott, hogy "a sztárélet az ilyen". És sikerült beszereznem a harmadik csajt, aki azért utál, mert ő nem kellett egy pasinak. Mellesleg én se, de ez ugye irreleváns, én vagyok a jobb csaj, engem kell utálni. 

Leszállok a magas Lo(ndon)ról, és mostantól nem írok olyasmiket, amitől nyálcsorgatva fogtok irigykedni a munkahelyről. Egy hétig. Hú. Ez az első pár mondat szemetebbre sikerült, mint ahogy akartam. Szóval megyek vissza Brüsszelbe, ezt már tuti nem irigyli tőlem senki...

Kezdenek összeállni a dolgok... a hangok legalábbis szavakká csúcsosodtak, a szavak mondatokká kunkorodtak, azokba pedig intonáció csavarodott, mint haj az őszbe (vagy ősz a hajba?). Kezdek úgy hangzani magamnak, mint aki angolul beszél. És a tanár egy klassz ötletet is adott: mégse kutyagoljak el egészen Greenwichig, menjek inkább hajóval. Jobban mondva Thames Clipperrel. Ez egy kis menetrendszerinti katamarán, ami a nyílt vízen (értsd: ahol nem kell minden oszlopnál megállni) egész szépen felgyorsul, ráadásul ingyen wifit is adnak mellé.

Kezdenek véglegesen összefolyni a napok és a magánhangzók, de már minden szótagban rejtőzik egy-egy időzített bomba, amire csak a kimondás pillanatában ébredek rá. Esetleg több is rejtőzik, mint például a ma először megkapargatott diftongusokban. Az egyszerűen tűnő "borrow" szóban például 3, azaz három olyan hang van, amit ma tanultam meg rendesen kimondani, és ezek között olyan sebességgel kéne váltani, hogy a hallgatóság ne tartson retardáltnak.

Rövid és csúnya gondolat. Annyi paralimpikon meg nekik szurkoló ilyen-olyan... hogy mondják polkorrektül...végtaghiányos szaladgál (jaaaj) most itt (ma láttam egy párt, összesen volt két lábuk meg két fél karjuk), hogy óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: ahogy ők hajlamosabbak a fogyatékosok közül választani, úgy járnak a mensások is egymással? Beteg a beteggel?

Még annyit elmesélek, hogy micsoda pernahajder vagyok: valahányszor a Starbuck's ba megyek, más nevet mondok. Meguntam, hogy az enyémet egyrészt nem értik, másrészt meg minek tudják. És képzeljétek, nehéz! Viszont amikor előttem áll egy "Sandra" feliratú pohár, úgy érzem magam, mintha legalábbis egy diákmatricát szereztem volna jogosulatlanul...