A nők többnyire akkor szoktak hajat vágatni, ha a párkapcsolati életükben változik valami. Vagy ténylegesen (válás), vagy csak szeretnék. Ezt csak azért mondom, hogy ha van olyan férfi olvasóm, aki magától nem veszi észre, hogy acconypajtás feje belülről nem a régi, az legalább arra figyeljen, amikor már kívülről se.

Ebben a bejegyzésben nem lesznek sem ázsiai kalandok, sem megdöbbentő, romantikus hétvégék. Ez a beköltözés fáradalmairól és örömeiről szól.

Ilyennek is kell néha jönnie, amikor összejön minden, amit annyira és olyan régóta vártunk, egymás után zuhognak ránk a szebbnél szebb "véletlenek" együtt és külön is, de az egész nem egy kicsúcsosodó hullám, hanem egy szép, nyugodt folyó, amiben mintha egész életünkben együtt úsztunk volna, és ahol néha észre se vesszük, hogy eljutottunk valahova, máskor meg rafting. Mindenfélét csinálunk, és mind sikerül, kivéve a pesztós tésztát, jobban mondva sikerül az is, csak nyomot hagy a tűzhelyen meg az arcszínünkön este, a Vidámpark enyhe-közepes hányatóképességű ketyeréin.

Ismételten kiderült,hogy nem bírom a birkákat. Mármint megenni. Nem az aranyosságuk miatt, hanem mert valószínűleg tartalmaznak valami olyasmit, aminek a lebontásához az egyébként vasszögbiztos gyomromból hiányzik az enzim. Ennek az lett az eredménye, hogy a schipholi vécé ijedtében már azelőtt öblíteni kezdett, hogy magamra zártam volna az ajtót. Aztán egyszerre beugrott a címben szereplő kifejezés, és rájöttem, hogy sokkal inkább erről van szó.

Mostanra azért sikerült a Balihoz illő zen tudatállapotba eljutnom. Ennek a két jellemzőjét megpróbálom magyarul megfogalmazni, bár angolul sokkal frappánsabb: ne vegyél semmit alapértelmezésnek, és ne lepődj meg semmin. Amennyire közhelyes, annyira mágikus, már amennyiben megvalósítja az ember. És persze ez se megy magától.

Újabb nap a Paradicsomban... kár, hogy nekem már mindig alatta fog feszülni az, ami a szállodaövezet kapuján túl kezdődik: a bódék, a csirkék, a legyek, a robogók, a kiteregetett ruhán mászkáló pókok, a semmitől is megriadó macska, a gyönyörű növények a legkoszosabb udvaron is, és az edénybe száradt ételmaradék, az áldozati bambusztálka súrlódása az ablaktörlő alatt, a taxis, aki a parkolóban alszik, mert 4-kor kelt a disznóáldozat miatt. Mint a tükörsima tenger alatt megbúvó, zátonyra futott hajók. Jobban mondva ez az, hogy nekem ez már nem tükörsima.

A mensás az furcsa. Az ázsiai mensás az nagyon furcsa. Ötven darab Gangnam Style-ozó mensás az szürreális. Avagy péntek este egy átlagos nusa duai szállodában. 

Rájöttem, hogy én eddig el voltam tévedve. Egy kisebb, kulturista kitérő után végre odakerültem, ahogyan én Balit elképzeltem, ez a hely pedig Kuta. A mensás találkozóktól pedig kár félni, mindig és mindenütt ugyanolyanok. 

Nyoman először a boltjába vitt el, ahol délután elvileg már folytatta is a faragást, aztán Batubulanba, ahova a turistákat szállítják busszal, barong és kris táncokat nézni. Utóbbi régi jó ismerősöm, az előbbiről műveletlen lévén annyit tudtam, hogy azt kötelező megnézni. 

Borzasztó fullos egy nap volt! Nyomannal egész jól összeszoktunk: én értem az ő angolját, ő meg már nem vihog máson, mint hogy én nem "ya"-t mondok, hanem "yes"-t. Ez már a Beépített szépségben is nagy poén volt, hát elnézem neki. Az már extra volt a részéről, hogy nem az agyonreklámozott tarói elefántparkba vitt, hanem a Carang Sari-i Elephant Campbe, amit a Tripadvisorról néztem ki, neki meg fel kellett hívnia egy másik sofőrt, hogy az hol van.