A főzés valami olyasmi, mint a fordítás. A szakácskönyv/szótár segítségével mindenki tud használhatót készíteni, de a művészet kicsit följebb kezdődik. Amit itt, Valladolidban művelek, azt nem nevezném gasztronómiának, de mindenesetre tetszik.

Szegény meggyötört agyam minden általa ismert nyelvből igyekszik előhívni a kommunikációs készségem által igényelt fogalmak neolatin nyelvek ismerői számára érthető megfelelőit, de néha bezavar a japán.

Mindenesetre eddig nem volt olyan, amit nyelvi korlátok miatt ne tudtam volna megoldani. Még az uszodába is olcsóbban jutottam be, mint fiú társaim, ezt pedig a gondnokra gyakorolt egyszeri csábos pillantásnak és friss francia akcentusomnak (komolyan! már többen francesának néztek) köszönhetem.

Tegnap azon röhögtem magamban, hogy polip ropilén.

Ha hallgatok a megérzéseimre, nagy baj nem lehet. Például (otthoni szokásomtól eltérően) felhívtam egy olyan hirdetést, amin csak telefonszám volt. Ez volt az első salsatanfolyam-hirdetés a tucatnyiból, amit láttam. Tegnap volt az első óra, és nagyon-nagyon tetszett!

Valamiért mindenki azt kérdezi tőlem, hogy milyen idő van itt. Reggelente hűvöskés, de most 20 fok körül van, vagy talán még feljebb is.

Nagyon fura volt, felhívtam ma a tánciskolát, amit kinéztem, és néhány elvetélt mondat után az ipse javasolta, hogy beszéljünk angolul. Alig ment az is, annyira rá vagyok már kattanva a spanyolra!

Utolsó napja az első hónapnak. Ma végre megtaláltam az óráimat is (fura, mindent a szájába rágnak az embernek, bár az egyik tanáromnak nem is volt foga), és körvonalazódott az órarendem is. Mondhatnám, hogy elégedett vagyok vele: mindenre van időm, mégsem unatkozom. A honvágynak ideje sincs eszembe jutni. Szeretek itt lenni, élvezem a „tanulást”, rekordsebességgel nekiálltam fészket rakni, és ez nagyrészt sikerült is. Ramé, kalózok, ha komolyan akar valaki jönni, akad egy „ág” nektek is!