Végül Salamanca mellett döntöttünk, aztán a városban még sangriás üvegeket is. Két hete először nem azzal az érzéssel ébredtem fel, hogy „jaj ne, még mindig itt vagyok!” (inkább az ugrott be, hogy „ugye nem emlékszem olyanra, hogy nem emlékszem valamire?”).

Kényszerdiétára fogtam magam: eszem. Ugyanis hiába a sok finomság (ma banános omlettel indítottam, három tojásból, és aki ezen fintorog, annak majd sütök egyet személyesen!), csak leesnek rólam a gatyáim. Salamancában muszáj lesz megkóstolnom végre a churrost, csokoládéba mártogatva természetesen, mert úgy az igazi.

Ma volt az első csapatmunkás óránk a Juego de Empresas tárgyból. Fürtökbe rendeződtünk: csupa spanyollal kerültem egybe. Az első játék, amiben kipróbálhattuk magunkat, ugyanaz volt, mint a külkeres kommunikációs tréningen, csak ott a hajótöröttek poggyászát kellett osztályozni, itt meg a Drakula elpusztítására szőtt terv kellékeit.

Nem tudom, miért volt érzelmileg szükségem az új BBVA-kártyám (életem első dombornyomottja! Hát ilyen érzés felnőttnek lenni!) PIN-kódjára, mielőtt belevetem magam a Calle Santiago (helyi Váci utca) forgatagába… sehol nem kellett nekik más, mint becses autogramom, amit magára a kártyára is a Promod bizonytalan hegyű golyóstollával firkantottam rá…

„Tizenhárom napja, hogy nem láttalak,
Tizenhárom értelmetlen nap.
Tizenhárom napja nem érintettelek,
Tizenhárom napja nem aludtam.

Megfagyok ebben a szobában,
Nincs itt soha meleg.
Megfagyok itt benn,
Nincs olyan, hogy elég.”

/Manu Chao, szabad fordításban/

Az idő napmeleg, a felhők szabadnapot kaptak vagy talán sztrájkolnak és csak az elégséges szolgáltatást nyújtják. Mélységet adnak a magasságnak.

Ma hápogtak is. Jaj, Istenem.

Ez a spanyol nyelv mégis csak megérdemli, hogy a kedvencem legyen. Ügyes, rafinált lény. Ha azt írja valaki: „a legszebb lány, akit valaha megszereztem”, ugyanez a spanyol mondat azt is jelenti: „a legszebb lány, aki sosem volt az enyém”. Gracias a vesszők és a megfelelő számú szinonima hiányáért.

Sok a gond, ha az ember egyszer, csak egyszer-egyszer él. Az egy dolog, hogy mosni nem lehet, de hogy az embernek egy sárkány legyen a mellén, amit le se lehet vakarni? Vagy talán csak úgy, mint a Gladiátorban az SPQR-t?

Egyébként ma pont sárkányeregetős időt hozott a griff: sehol egy felhő, nap aranyozza, szél repíti a sárkányt... Így képzelem, miközben vörös fürtjeim közé kacagva bújik a röpke szellő.

A spanyol kalmárról is valamit, mert az is külön állatfaj.

Mint korábban már említettem, mindegyik a túlélésért harcol, mert rengetegen vannak. Ez eredményezné vajon, hogy a pici hentesbolt eladója (tulajdonosa? nehéz lenne megmondani) mosolyogva köszön, amiért egyszer vettem nála 40 deka sertéskarajt?