Ez az este úgy kezdődött, mint egy vicc. A harmincas évek dámája, a hulla és a japán kiscsaj mennek az utcán...

Halloween-partira igyekeztünk, megint a rasztás-patkányos pároshoz (Mara nem jött, ugyanezért. Szegény, állítólag egy éjszaka nem aludt, amikor megmutattam neki a képet, amin a patkányt dögönyözöm.).

"Sheeni beleegyezett, hogy félreteszi egészséges szkepticizmusát, amíg bemutatom a bankszámlám. Addig is más természetű javaimmal kápráztattam el."

/C.D.Payne: Száműzött ifjúság/

Ja. Meg ahogy a Füstifecskék idézik Viktortól: "bízni kell... abban, hogy igenis vezet út keresztbe is".

Magyaráznak, baromi monoton hangon.

- Esto es así en America, en Europa, en Asia, en consecuencia...

Összenéztünk Diegóval, és annyira elkezdtünk röhögni, hogy a hat szemünkből kettő (az enyém) biztos könnyes lett.

Pedig ahogy belegondolok... nem lehet szép világ a következmények földje. Nincs szex, nincs alkoholmámor, gyerekkori traumák, nincs odaégett pirítós, amit azért felejtettél a pirítóban, mert a szerelmeddel hancúroztál... Csak full kapacitáson üzemelő inkubátorfalvak vannak, másnaposság, hiába oldó kineziológus, éber rákok.

Egyik csoporttársammal együtt szoktunk hazafelé indulni. A közös kurzusunk provokatív témáiról szoktunk vitatkozni, szoktunk volt, ameddig rá nem jöttem, gördülékenyebb az információáramlás, ha nem szólok közbe.

Ma azt fejtette ki nekem, hogy milyen rossz, hogy az emberek ma nem bíznak egymásban. Pedig az internetes ismerkedésnél például milyen jó, ha az első kérésre megadod a telefonszámodat és elküldöd a fotódat, mert ha valami csúnyaságot csinál, akkor elmehetsz a rendőrségre, és rengeteg pénz üti a markodat.

De Jézusom, mindezt ilyen akcentussal mesélte...

Úgy ébredtem, hogy álmomban láttam a választ, de ahogy a szemem kinyílt, már a kérdésre se emlékeztem. Ziháltam a megerőltetéstől, nehéz volt feljutnom, talán futottam is valami elől, valami felé. Tovább. Üres a tér, üres a szobában a levegő. Nehéz. Nehéz a paplan. Felkelek. Kikelek.

Lassan kezdem felfogni: mekkora hihetetlenség, hogy itt élek egy másik országban. Vannak, akiknek ez olyan természetes, mint nekem mondjuk az, hogy ma nem a Mammutba, hanem a Westendbe megyek moziba. Közlekedés kérdése.

Ééésssiggggen!

Az eszemmel mindig is tudtam, de nem igazán fogtam fel, hogy vannak emberek, akik napszámban beszélik azokat a nyelveket, amiket nálunk az emberek iskolában tanulnak. Itt pedig nap mint nap franciákkal, németekkel, olaszokkal vagyok együtt, akiknek van egy akkora előnyük, hogy pici koruk óta gagyognak egy körülbelül világnyelvet.