A kikötő napnyugtához készülődött. Árnyak nyúltak végig minden szabad felületen, az árbocok erdeje útját állta a ferdén beeső napsugaraknak. A kereskedőhajók már befejezték a rakodást, csak néhány őrszem maradt a fedélzeten. Valahonnan egy mandolin lágy pengése hallatszott.

Bemutatom a barátaimat. Vázlatos leírás egy átlagát tekintve töketlen csapatról, amit (ismételten) sikerült egy nemzet-egy fő alapon összeállítani.

Mit ettünk ma?

Turistamenü. Hardcore városnézők nem ülnek be étterembe, tíz euróért pacni kajákat kóstolgatni. La Baguetina, Boquatta, Subway, ami adódik, fogd meg és fuss. Még a McDonald'sba is befanyalodtunk.

Mit fanyalodtunk! Kábé az éhhalál küszöbén álltunk, amikor Agathe csak úgy futólag megemlítette, hogy tulajdonképpen léteznek ilyen kis szendvicsek marhahúspogácsával, sajttal, szezámmaggal meghintve, jó zsíros sült krumplit adnak hozzá... ennyi elég is volt. Rohantunk a mekibe.

A kielégülés késleltetése

Az akváriumokat én - szögezzük le - szeretem, ha az otthoni példány takarításával nem is nagyon vesződöm. Továbbá eddig nem hittem benne, hogy még le tudnak nyűgözni. Úgy értem, életemben háromszor volt eddig olyan érzésem, hogy "hűűű... aszta, basszus". Az Eiffel-torony tetején, a versailles-i palota kertjében és az Orangerie-ben, André Derain festményei hatására. Barcelona megduplázta ezt a számot. Az Akvárium volt az egyik ilyen élmény.

Amit akartam látni, de nem sikerült:

1. Font Mágica. Erről képem sincs, mert sötét volt és kihalt és lehangoló. Olyan csalódott voltam. Ez valami nagyon szép zenés-fényes szökőkút-performansz, elvileg hétvégente játszik. Legalábbis akkurátusnak tűnő internetes forrásom szerint. Aztán szombaton elkényelmeskedtük, hogy majd holnap. Vasárnap pedig csak a rideg tábla fogadott, mely szerint télen csak péntek és szombat... Nem baj - morogtam zárt fogsoromon át - legalább lesz ürügyem visszajönni. És közben alig remegett az öklöm.

2. Tibidabo

Dolgok, amiket nem akartam látni, mégis végül láttam:

1. Csokoládémúzeum (katalánul Xocolata, mennyivel aztékabbul hangzik, ugye?). Ezt a térképen találtuk, aztán a valóságban alig. A belépőjegy egy fél tábla 73%-os csoki, már ezért megéri, de bent meg ilyenek vannak:

Ben Hur az obamai időkben.

Megpróbálok nem nagyon közhelyes lenni, amikor Gaudíról beszélek, és képekből sem azokat feltenni, amik mondjuk a Sagrada Familiát ábrázolják teljes pompájában (oldalról néhány faág belóg, ahogy nagypapa mutatta, hogy fotózni kell). Komolyan, miért lelik örömüket az emberek abban, hogy legyen nekik saját kezükkel fényképezzenek le egy olyan objektumot, ami millió és millió családi albumban szerepel már? Nézd már, milyen kis sovány volt akkor még a Kati.

Újra itthon (úristen, de fura ezt Valladolidra mondani... de hát jólesik). Ez a négy nap Barcelonában: ha az átlagos repülési magasságot vesszük, négy méterrel a föld felett vagyok. Csuda egy város. Tényleg nehéz rá szavakat találni, mert körülbelül minden közhelyet el lehetne rá puffogtatni.

Nézzük csak, miket is láttunk. Gaudít most hagyjuk, az majd egy külön bejegyzés lesz. Ezek csak úgy, amiket az utcán.  

És az éj folyamán (ég a szám, nyelvemre csillagot veszek) elrepülök Barcelonába. Jól felkészültem: vettem egy 2 GB-os memóriakártyát a gépemnek, megmondtam Nofrának, hogy viselje gondját a tevémnek és a blogomnak, és elköszöntem olvasóimtól. Checklist complete.

Jó hétvégét! És csak úgy megjegyzem: szerda hajnalban illene körmöt rágva várni a képes bejegyzést. Szép lesz.

Mennyire igaz, hogy nincsenek véletlenek! Ha Alice takarítási szisztémája ki nem utalja nekem az előszobát, az életben nem vizsgálom meg olyan tüzetesen az említett helyiség padlóját, hogy megtaláljam rajta a fél fülbevalómat!