Beküldte Raya deBonel -
Ez az "édes, ékes anyanyelvünk" német megfelelője ugyanis. Asszem, nem kell előjönni a Schmetterlinggel meg az Aschenputzellel, hogy lássuk, miért szép nyelv a német.
A múlt hét aránylag eseménytelenül telt, a leonbergi tett néhány gyenge próbálkozást az ún. "Ordnung" megteremtésére, ez főleg abban merült ki, hogy filléres konyhai kiegészítőket vásárolt és megszerelte a biciklimet (na mondjuk azért áldassék a neve, bár már egészen megszoktam a kör négyszögesítését közlekedés címén). Élveztük a csendet (ti. nem arra jövök haza az egyetemről a két félnapos órám közötti egyórás szünetre, hogy fúrnak-faragnak-csiszolnak a lakásban), a napot, a vizet*. Jött a kis padawan a barátnőjével, ők annyira nem élvezték a napi 30 milliméter vizet fentről az égből. Elvittük őket a trampolinos templomba, ahol remek slow-mo videókat készítettünk egymásról, az alsó hasizmom pedig öt napra kikészült. Felmentünk az ún. Hágai Toronyba, ami egy 42 emelet magas irodaház, és a 6 eurós belépődíjban egy ital is benne van. Akármilyen ital. Én speciel borospohárba kaptam az ír kávét, de hát nem lehet minden tökéletes.
Pénteken aztán már nagyon a körmünkre kezdett égni a két hét múlva esedékes és teljességgel előkészítetlen rohammenet Rostockból Brémába (aka. "nem bírom tovább Kelet-Németországot"), vagyis hogy a leonbergi már bőszen átiratkozott a brémai képzésre, de lakhatása még nincs. Ismét jelentkezett a "személyesen akarunk találkozni veled, a lakás egy hónap múlva költözhető" problematika, ráadásul még az Airbnb-n is alig akadt néni, aki befogadott volna minket, de végül egészen jó helyünk lett egy családi ház hétközben utazási irodaként üzemelő emeletén, csak az ágy akart folyton megtámadni. Állítólag jót tesz a párkapcsolatoknak a két takaró, hát nekünk két öntudatos darab jutott, akik egymással és velünk is szemkápráztató szögeket bezárva csúcsosodtak és lapultak össze.
Ebből a támogató közegből indultunk el szombat reggel. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a leonbergi ezerrel csörtet elöl, én meg kaptatok utána (hiszen megszerelte a biciklimet!), és közben a konok, kényszeres kis hang a fejemben folyton azt mondogatja, hogy rossz oldalon megyek. Valamiért a kedvesem úgy gondolja, hogy Németországban minden bicikliút kétirányú, és az, hogy Brémában speciel az utak mindkét oldalára menetirányba állított piktogrammal festették fel a piros sávokat, véletlen egybeesés.
Kicsit a szemét gyászoló vagyok, aki látszólag sírdogál ugyan, de valójában annak örül, hogy nem ő fekszik ott, szóval nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem nekem kell bevágódnom a különféle tulajdonosoknál, döntést hoznom, érdekérvényesítenem, egyáltalán semmit nem kell csinálnom, mert én csak az ihr Deutsch ist noch nicht so gut virágcsokor szerepét töltöm be. A lakások között volt egész pofás, pofátlanul diákokra méretezett (értsd: mosogató, hűtő, tetején kétlapos villanyrezsó, kétoldalt fal) konyhás, meg egy olyan, ahol nagy hiba volt a padlószőnyeg, mert az előző lakó látszólag macskát (ez megmagyarázza az öt kiló szétszórt virágföldet) madarat (innen jöhettek a tollak) és kutyát (illatanyag) is tartott egyszerre. Nehezítésként valaki még egy doboz szöget is kiborított. Mondanom se kell, ezek nem lettek befutók, nem vitte át az ingerküszöböt, csak a mocskosul egész nap szembefújó szél.
A nap színfoltja volt egyrészt a brémai konyha (úgy kezdődik, hogy darált disznóhús és krumpli, aztán hogy mit csinálnak vele, attól függően lesz Labskaus - krumplipüré céklalével, Knipp - májas hurka vagy egyszerűen káposzta, ami itt még a gyrosba is kötelező), másrészt az a kis, Allegretto névre hallgató kávézó, ahol a köpcös kis tulaj fennhangon kéri ki magának, még hogy wifi, ő abban hisz, hogy ne üljenek az emberek egy kávé fölött három órát a laptopjukat bűvölve. Mondjuk szavam se lehet, az itallap könyv vastagságú, és a forró csokijuk kiváló. Nem mertünk azért sokáig maradni, a végén meg engedélyt kértünk bekúszni a vécébe is, ki tudja, ez belefér-e még az üzletpolitikába.
Egy különösen megterhelő kollégiumi menet után (egy sárga szemű nő, akinek a feneke is elég fura formájú volt, és overallos párja mutattak meg egy-két festékszagú szobát egy kollégiumban, a leonbergi megint elmondta, hogy ő sehr gern főz), amiről ráadásul azt hittem, hogy az utolsó, befutott még egy telefon, de hogy őszinte legyek, én bemondtam az unalmast és hazakerekeztem aludni. Az esti buli előtt, gondoltam. Végül persze nem mentünk sehova, kicsit megfáztunk a folyamatos szembeszéltől, úgyhogy maradt a viaskodás a paplanokkal.
A vasárnap volt a nagy reménységünk, mert olyankor teszik fel a legtöbb hirdetést a helyi weblapra. Hát ezzel lukra futottunk, de egyet mégis talált a kedves, ami tetszett neki. A bejáratnál az volt fura, hogy a kutyakaján nem német, hanem francia és holland felirat volt, gesztenyemézet is láttam, és a fickó is egész kulturáltnak tűnt. Kiderült, hogy ő az első tulaj, akivel én is szót értek - franciául, mert amúgy Montpellier-ben laknak, csak van itt is egy lakás, ja, meg egy hajó Szardínián. A lakás augusztus elejéig kiadó (pont ameddig kell!), amíg ők vitorláznak. Jakérem. Galériaágy, séfhez méltó konyha, egy agyontömött bőrkanapé, amit már ki is néztem magamnak délutáni alváshoz, na meg télikert. Én már akkor úgy voltam, hogy ezt kéne lefoglalni, amikor még a kutyával se találkoztam (labrador, tele szájjal röhögős). Délután megnéztünk még egy kollégiumot, ahol a leonbergi szavaival élve "altató hatású" lakótársak voltak, de sokat gondolkodni már nem kellett.
A vonat is szépen megszívatott megint, háromszor kellett átszállni, ebből kétszer 3 percünk volt a bicikliket le- és felpakolni, ráadásul reklamálni se nagyon lehetett, mert jegyünk nem volt rájuk.** A végén úgy voltunk vele, hogy kicsit most ne lássunk biciklit.
*Házinénim zseniális partnerének sikerült eltalálnia egy kósza vízcsövet délután ötkor, nehogy még aznap ki tudjon jönni a szerelő, és én mindezt ötven perc tornázás után, gipsszel kapcsolatos házi feladat elkészítése előtt tudtam meg.
**A leonbergi nem az a Schwarzfahren típus, próbált ő venni valamit, de a neten a weboldal és az app is lefagy, ha az ember beírja, hogy bicikli, az automatánál nemzetközi viszonylatra nem lehet, a pénztárnál meg negyedóra alatt sem jutottunk előrébb, úgyhogy marad a mosolygás meg a jajbocsánatnemtudtuk.