Beküldte Raya deBonel -
Megint volt egy nagy felismerésem (aztán majd jön Fefe, aki azt hiszi, attól, hogy betöltötte a harmincat, maga lett a frankóosztogató ingyenautomata, és megcáfol): a mai világban az a sikeres, aki nem bírja a magányt.
Folyton emberek között nyüzsög. Rengeteg barátja van (vagy inkább: sok embert nevez barátnak), és még tovább gyűjti őket. Ezeknek minden szak büfészak. Ha külföldre megy, az az első dolga, hogy szerezzen magának egy csapatot, akivel eljárhat sörözni, akikhez később visszamehet látogatóba, meg akiknek hazatérése után búsbánatos videókat posztolgathat a Facebookon "De jó volt Mannheimben/Barcelonában/Huntilappiikiben!" felkiáltással. És ezeknek lesz kapcsolati tőkéjük, ezek tudják, kihez forduljanak, ha nincs állásuk, és ezek kapnak állást is. Mivel a munkahelyen is azonnal spanokat gyűjtenek, mindig lesz, aki segít nekik, és még az is lehet, hogy jó munkaerők lesznek.
Coming out következik, lélegzetet visszafojtani: én nem vagyok ilyen. Próbáltam, én tényleg próbáltam, de csak annyit értem el vele, hogy 1. frusztrált voltam, amiért én nem tudom automatikusan rávágni, hogy mennyire jól éreztem magam az aktuális ösztöndíj alatt, 2. sikerült barátokat szerezni, de valahányszor megpróbáltam tényleg barát módjára viselkedni velük, pofára estem, 3. rájöttem, hogy még mindig nincs annyi kapcsolatom, mintha tényleg ilyen típusnak születtem volna, még mindig vannak üres estéim, és még mindig kihagynak a bulikból. És közben meg elfelejtettem, hogy milyen jól bírom én magamat érezni egyedül, hogy mennyi mindent tanultam magamról meg a világról is az olyan időszakaimban, amikor csak ültem a gép előtt, a saját zenéimet hallgattam és a saját dolgaimmal foglalkoztam. Na itt lett elég.
Kedveseim, én ebből a játékból kiszállok. Mától ünnepélyesen lesz@rom, hogy ki mekkorát bulizik az én városomban nélkülem, hányszor látnak Gtalkon szombat esténként, nem érdekel, hogy még mindig nincs kedvenc kocsmám Brüsszelben, és nem vagyok hajlandó többet ürességérzéssel hazamenni munka után csak azért, mert nem mertem megkérdezni a kollégákat, hogy nem lenne-e kedvük beülni sörözni, és hát persze azért, mert közben gyanítom, hogy legalábbis némelyikük beül, csak másokkal. És lehet, hogy mostantól többen fognak furabogárnak tartani, mint kedves, aranyos kislánynak. Na.