Beküldte Raya deBonel -
"Vivo sin vivir en mí,
Y tan alta vida espero,
Que muero porque no muero."
(Jézusról nevezett Szent Teréz)
Vagyis:
"Önmagam nélkül élek,
S oly hatalmas életet álmodok,
Hogy ami az enyém, abba' meghalok."
A madridi metróban láttam ezt a verset, és bár utána előkerül az Úr meg a többi, ez az eleje nagyon ütött. Teljesen igaz rám, bár azt hiszem, amióta itt vagyok, egyre kevésbé.
Mindig úgy éreztem, hogy a jelen csak átmeneti, mindig jön más, mindig jön jobb, mindig van mire várni. Csakhogy én most itt vagyok, és bárhol, bármikor máshol a téridőben élek, az már nem én vagyok, az már nem az én életem. És csak utólag címkézem fel a múltat, hogy "milyen jó volt, voltunk a Pradóban", és amikor ott vagyok, csak arra tudok gondolni, hogy fáj a hátam és mi lesz a vacsora. Na, ez van most változóban.
Most már tudtam örülni neki, hogy nem lehet fényképezni, van ideje az embernek magába szívni azt, amit lát. Mindig van mit látni. És nem hiszem, hogy kevesebb lennék attól, hogy általában nem élvezem a templomokat és barokk kastélyokat, viszont néha egy falat étel, amit magam főztem vagy amit megosztok másokkal, olyan örömet tud okozni, hogy egész nap jó kedvem van tőle.
Mert igenis minden élet hatalmas, az enyém meg kétszeresen az, mert szerelmes is vagyok. Ameddig nem éltem át, nem értettem, miért mondja CN a kedvenc filmemben, hogy "I'm so sad I don't have Kelly, but I'm so grateful that she was with me on that island", azt hittem, csak egy frázis. Pedig ez tényleg így műkszik.