Street Games

A vandálok későn kelnek: ez az első konzekvencia, amit le tudok vonni. A Millenáris Street Games-en vagyunk, illetve lennénk, fél 11 van, de az elvileg 10-kor nyitó Fogadó ajtaját még elszántan őrzik, a számozott fatáblák közül is csak egy-kettő előtt téblábol a gazdája. Promóciós festékesdobozok, brand-pólók közlekednek mindenfelé, deszkások nyűvik a brand-akadályokat, de a látogatónak kijutó legnagyobb látványosság egyelőre a nyereményautóként közszemlére tett Mitsubishi L200-as. Micsoda világ ez, már a nyert autó se nulla kilométeres. Mindenhol "no tags, please" táblák, én a résztvevők helyében megsértődnék, na nem azért, mert feltételezik róluk, hogy amúgy tagelnének, hanem hogy nem nézik ki belőlük, hogy rendezvénytől függetlenül is megjelennek itt. Mer' itt kultúra van, vazze'!

Lassacskán éledeznek azért, festenek macskát, kockás arcú lányt, mókust, egeret, matyómintát sablonnal.

Némelyik tábla üresen marad: nem jött el a kiszemelt graffitys. Elvileg 42 magyar és nemzetközi street art "művész"-t (ld. később)vártak, ez körülbelül annyit jelentett, hogy volt egy, aki "no photo!"-t kiabált "ne fényképezz!" helyett. Bár ami azt illeti, magyarul nem is hallottam ilyet kiabálni.

Körözünk, időről időre megcsodáljuk a készülő ikonokat (=fatáblára szigorú szabályok szerint festett, szenteket ábrázoló kép).

Szigorúak a szabályok valóban: mit kell felvenni, mit kell hallgatni, nehogy egyforma színű legyen a két cipőfűződ stb. Közben belefutunk egy (számomra)a 8 Mérföldből ismert rap-párbajba, bár már kezdem elveszteni a fonalat, most akkor mi a rap, mi a hiphop és hogy jön ide a verseny, zsűrivel, pontozással, "kérjük a gyakorlókat, menjenek le a pályáról!" jellegű utasításokkal? Freestyle, vagy mi az ördög?

Már csak 8-an vannak versenyben. Maestro előadása közben érkezünk, úgy agyalja verbálisan a másikat, hogy csak nézek, halálos ellenségemnek se mondanék ilyet. A verseny során rájövök, hogy jólnevelt, sznob kertvárosi burzsuj lányka vagyok, aki jobban teszi, ha befogja a száját, amikor a gettó nyers szavú gyermekei beszélnek. Hö. Azért nekem akkor se fér a fejembe, hogy állítólagos jó barátok egymás anyját értékelik, változatos formában tesznek ajánlatot, hogy ki hova tegye melyik testrészét, majd lejár az egy perc, és ők egymást átkarolva várják az ítéletet... Mindenesetre megint ahhoz szegődött a szerencse, akit én is kiszúrtam, éljen Bigmac!

A kedvenc soraim:
"...tabutéma, mint Jackie Channek a capoeira"
"... ez kész cenzúra, olyan fejeket vág, mint az Ace Ventura"
"...a füledbe kéne egy péniszkarika"

Ez, meg a graffitysek együtt, olyan érzés, mintha annak idején az impresszionistákat látnám festeni meg a dadaista költőket dadogni. Ez művészet igenis vazze, a huszonegyedik század stílusában. Az hagyján, hogy már galériájuk is van (előbb-utóbb mindenki pénzt akar csinálni abból, amit kedvtelésből kezdett el, és én sem vagyok kivétel), aki futtatja őket, meg versenyük, meg egyesületük, de hogy TARTALMA is, az most tűnt fel először.

Ezzel együtt nagyon távol áll tőlem ez a világ. Egyrészt a már említett burzsujság miatt, meg aztán, ahogy látom, itt mindenki igyekszik elrejteni az igazi jó tulajdonságait, és csinálni helyettük másikat (erő, dac, vakmerőség). Meg mindig eszembe jut, hogy itt van Bigmac, Maestro meg Indiana, aztán bemennek a suliba és felelnek matekból, mint Kiss Boldizsár, Kovács Gyula és Farkas Róbert, vagy mittomén. Szóval hogy van egy közeg, ahol felveszik ezt a halászgatyának hosszú, hosszúgatyának rövid nadrágot meg a baseballsapkát oldalra tolva, de ez az egész egy nagy jelmezbál. Legalább sportol a gyerek.