Beküldte Raya deBonel -
Most tűnt csak fel, hogy még sose láttam olaszt működés közben. Úgy látszik, idegenben még inkább kijön rajtuk a „familia” életérzés. Tegnap megismerkedtem egy kedves fiúval, akiből csak úgy árad az asszonykát keresek hormon. Szerintem már a wi-fi bárban levette, hogy nálam hiába kopogtat, viszont meghívott a lakásavatójára. Jó kislány lévén Alice-t is beszerveztem, aki ugye elvileg szintén foglalt.
A buliból végül egy olasz vacsora lett kilenc fővel, négy üveg Sangriával, pastával, salcicciával, salátával és szupermarketes csokis sütivel. A vicces csak az, hogy miközben egyetemi tanulmányokat folytatni jöttünk, mindannyian a „mú-mú állat” szinten beszélünk spanyolul. Szerintem otthon feleslegesen aggódnak a gimnazisták szövegértési- és kifejezési készsége miatt: szemmel láthatóan el lehet végezni egy egyetemet az adott nyelv gyenge középfokú ismeretével is.
Ahogy a Sangría fogyott, úgy aludtak el szép csöndben az idegen nyelvért felelős neuronok olasz barátaink agyában. Tanúi lehettünk egy heves politikai vitának is, mondtam is Marianónak (a hormonos), hogy ez most olyan, mint a filmekben a hangos olasz családok. Egyre kevesebbet értettünk, és egyre kevésbé zavart.
Bevágódtam egyébként egyiküknél, mert a várhatónál képzettebbnek bizonyultam az olasz eredetű zenék (Pavarotti, Ennio Morricone, Ligabue) terén, főleg az utóbbin lepődtek meg. Felsorolták kedvenc filmjeiket is, és Rocco kivételével, akinek a Gyűrűk Ura az első számú főisten, mindenről az jut az eszébe (mit gondolkoztam egész este az „összeesküvés” nemzetközi megfelelőjén!), olasz filmeket mondtak. Jé, egy nép, aminek a zászlója nem is különbözik annyira a magyartól, mégis büszkék a saját kultúrájukra. Ajjaj, lehet, hogy nekem meg Noxot és Ghymest kéne hallgatnom?