Beküldte Raya deBonel -
Ezt a szorgalmat, még oda se értem Valladolidba (09.27.), már blogolok. Ráakadtam valaminő nagyon gyenge vezeték nélküli hálózatra a madridi pályaudvaron. A vonat fél óra múlva indul.
Megvan a jegyem, rá van nyomtatva, hogy maximális poggyásztömeg 20 kiló. Odaslattyogtam szerény 50 kilómmal (ez nem én, ez a bőröndöm…) nekifeszülve a Carmen szerezte poggyászkocsinak (erről később), az ügyfélszolgálathoz (amit itt „figyelünk az ügyfélre” – nek hívnak), megkérdeztem, mit csináljak vele. Mondja a fickó, hogy vigyem le a vonathoz. De mondom, hogyan, mozgólépcsőn? Ja nem, ott a lift.
Na de kezdjük az elején. A reggel „jól” indult, 27 kiló túlsúlya volt a cuccomnak (nemröhög, három hónapra egy lánynak ennyi kell!), fizetni fent az irodában kellett, álltam is már a pultnál, aztán eszembe jutott Nofra, aki mindjárt érkezik… és Jóanyám még időben észrevette, hogy itt most át kell venni a világítótorony szerepét, mert nálam eltörik a mécses. Rontok ki zokogva, szegény Jóapám meg nem érti, ki bántott…
(rájöttem egyébként: nem annyira Nofra hiánya borzongatta meg a szívem – azt már lerendeztem, hogy inkább a jó oldalát lássam, vagyis az ölelő karokba való hazatérés lehetőségét – hanem az, hogy itt én mindenkinek mindegy leszek, senkinek nem lesz érdeke, hogy nekem jó legyen, senki nem fog odafigyelni, hogy legyen mit ennem, tiszta ruhám, ne maradjak le egy fontos határidőről meg ilyesmi)
Egy jó órát pityeregtem még Párom vállán, közben néha megnevettetett, és szőlőt is ettünk. Három hónapra elegendő muníció ez vajon? Aztán már képes voltam felfedezni az élet apró csodáit: az „Egészségügyi fektető” feliratú szobát és a gép státuszát jelző „Elgurult” kifejezést.
Mindenesetre amióta együtt vagyunk (aminek épp ma 9 hónapja), varázslatok sora történik velem, legalábbis amikor nagyon kell. Most is, épp hogy fölébe szálltunk a felhőknek, és máris megjelent az állítólag ritka szivárványkör, először kilógott belőle a repülő, aztán ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre kisebb, míg végül már csak a kör látszott, rávetülve vastag, egyenletes felhőpamacsokra, amik mintha egy orbitális robbanás megfagyott porfelhői lettek volna. Lenyűgözve bámultam, képtelen lettem volna úgy olvasgatni a Horizont magazint, mint valami érzéketlen törzsutas. Enélkül ki se bírtam volna azt az IATA-reklámot, amiben mást se mutatnak tíz percen keresztül, mint a boldogságtól eltorzult arcú hazatérőket, amint szeretteik nyakába borulnak.
No, de azért másfél óra repülés után már nem látszott a szivárványkút (érdekes módon nem lehetett eldönteni, belülről kifelé vagy kívülről befelé sorakoznak a színek), már ettünk is, valamit kéne csinálni. Még jó, hogy elhoztam az „1000 kérdés, 1000 válasz” című könyvet, aminek az összes szószedetét a középfokú nyelvvizsga tiszteletére annak idején ától cettig bemagoltam. Belelapoztam, és épp felfedeztem az „arco iris” szócikket, amikor észrevettem, hogy szomszédom leplezetlenül leskelődik.
Előzetesen azért fohászkodtam, hogy üljön mellettem valami jó fej spanyol, akivel társalogva még a leszállás előtt eltüntethetem a „nem tudok kommunikálni” című félelmemet. Hoci, gondoltam, itt a remek alkalom tesztelni Rigó állítását, miszerint ha Nyugat-Európában a szemébe nézel valakinek, nem kapja el a tekintetét, még csak nem is szól be, ellenben visszamosolyog. Ez az illető még motyogott is valamit, és lassanként beszélgetni kezdtünk. Őt Carlosnak hívják, közgazdász, Santanderben él, és szerinte Valladolidban sokkal szebb spanyolt fogok felszedni, mint Valenciában lehetne. De most jövök csak rá, hogy azért is volt szimpatikus, mert olyan szemüvege volt, ami olyan ismerőssé nagyította barna szemeit… (torreádor-effektus egyébként kizárt, a hatvanat közelítette a pasas)
Na, beszéltünk, ez még semmi. A kiszállásnál elszakadtunk, de a csomagszállító szalag melletti félórás várakozás megint összekovácsolt minket. Ott volt az egész család, de Carlosszal nem volt nő, és gondolom, egyedül érezte magát. Jött oda, hogy kell-e valami. Hát, egy ATM-et kereshetne, ha nagyon ráér. Talált. Aztán felajánlotta, hogy elvisznek a pályaudvarra. Hagytam magam. Jó háromnegyed órát álltunk Carmennel, Carlos nővérével, Santival, annak férjével és Marilivel (rokonsági fok tisztázatlan), mire a férfiak (Carlos és Rudi) előkerítették az autókat (Volkswagen Sharan bálna, illetve Saab). Közben finoman kiszedtem belőlük, hogy melyik mobilszolgáltató a legjobb, meg hogy mennyibe kerülne postán feladni a poggyász túlsúlyos részét. És tényleg elvittek a pályaudvarra, és még szinte meg se álltunk, Carmen már pattant is, hogy kocsit hozzon nekem. Lánya egyébként Valladolidban tanul, megkaptam a számát, hogy felhívhassam, ha kell valami. Lehet, hogy megteszem, bár furán fogja kivenni magát: „helló, anyáddal repültem, talizunk?” vagy mi.
Na, lényeg a lényeg, az eddigi tapasztalatok messzemenően pozitívak, most épp egy vonatban ülök, de olyanban, hogy szinte hiányolni merem az internetkapcsolatot. 140-nel száguldunk (később egészen 198-ig gyorsultunk, pont nem 200-ig, csak hogy engem bosszantsanak! J). Utunk szépséges hegyes tájakon vezet, süt a nap (bár a sötétített üvegen keresztül minden szürkébbnek látszik), idegnyugtató klasszikus zenét hallgatunk, most pedig következzen a Melinda és Melinda (film).