Beküldte Raya deBonel -
Első benyomások. Taxival érkeztem lakásunk elé. A város hangulata, a mustársárga, durva festékkel lemázolt tűzfalak, rengeteg kicsi bolt, szimpatikus volt. A házinéni viszont egy igazi boszorkány. Jó, tíz euróval a taxis is majdnem megvágott, de a néninek sajnos minden joga is megvolt erre: állítása szerint az egyetem „tévedett”, és „szól is majd nekik, hogy írják át 170 euróra a havi díjat”. Persze még a közös költséget is legombolta rólam, és nem tudom, mekkora esélyem van visszakapni a kauciót, még ha az állagmegőrzésen túl szőnyeget szövök is a padlóra, havonta meszelem a falat, üveget fújok pohárnak, illetve visszatáplálom a hálózatba és a vízvezetékbe a fogyasztás kétszeresét.
Alig vártam, hogy elmenjen a néni, kitört belőlem a sírhatnék. Egyedül voltam: francia lakótársam kódorgott valahol, az olasz pedig még nem érkezett meg. Bőgtem, bőgtem, vagy egy félórán keresztül. Az életösztön úgy öt perc után mozdult meg: fogtam bőröndjeimet, tartalmukat dacosan begyömöszöltem a hóttüres szekrénybe (egyetlen árva, húgyszagú „illatosító” lengedezett benne, két fiókját óvatos egyensúlyérzékkel lehet csak kimozdítani alaphelyzetéből), belaktam a konyha és a fürdőszoba rám eső polcait, miközben még mindig sírdogáltam, majd teát főztem és lezuhanyoztam. Épp turbánnal a fejemen pihengettem a 2000-es évjáratú Sárga Oldalakat lapozgatva, amikor megérkezett Alice.
Bevallom, azért előzőleg beleskeltem a szobájába. A tükörre csavart világító lepkefüzér meg a bulizós-piercinges képek nem tűntek bizalomgerjesztőnek, de a leányzó maga igen pozitív csalódás volt. Otthon (Rouen) spanyol szakos, fordítónak készül (és tőlem, meghasonlott közgazdásztól eltérően, itt is a bölcsészkarra jelentkezett be), és szolid, mint reggeli croissant-illat a párizsi utcán. Beszélgettünk, aztán tíz körül nekivágtunk az éjszakai életnek.
Lehet, hogy rossz helyen kerestük, de Valladolidban szombat este csak beszélgetős-sörözős bárok vannak, és ott is darabonként három negyvenes pasi bámulja a pincérnők mellét. Egy nagyon hangulatos kis helyet találtunk egyébként, középkori templombelsőt idéző faburkolattal, színes rombuszokból álló üvegablakkal, műlángocskákkal az ajtó fölött. Épp rendeltünk (nagy duhajok lévén ásványvizet, illetve baracklevet), amikor Alice úgy látta, zár a hely. A nagy sietséggel lehúzott jeges víz jól lehűtött, vacogtak, fogamról pattogtak a jégkristályok, de azért visszamentem vele, otthagyta ugyanis a sálját. Kiderült, hogy a hely nem zárt be, csak a kinti székeket pakolták. Most aztán töprenghetek, hogy le akart rázni, vagy mi??