Leves

Ánya azt mondta, az ő európai tartózkodását madarak fémjelzik... hát ha ez igaz, akkor az én életem mérföldkövei a levesek. Ugyan régebben hadakoztam ellenük, nem akaródzott békés fogyasztási jószágként tekinteni őket... de mára megértettem: sorsunk elválaszthatatlanul egybefonódik.

A borsóleves, amit még Jóanyám készített, amikor pici voltam... Garfield-ot megszégyenítő ügyességgel halásztam ki belőle a szemeket.

A tárkonyos vadraguleves, ami a tiramisuval együtt a "nahát, kislányom, megjöttél?" menü rendíthetetlen oszlopa volt.

A Maggi görög gyümölcsleves, mennyi PVC-tartalmú lötyit kellett lenyelni azért a néhány izgalmas halmazállapotú darabkáért, amiért az egész mégis megéri.

A karácsonyi borleves, amit minden évben megeszek, mégis, csak az utóbbi időben kezd kikristályosodni bennem, hogy amit ebben szeretni kell, az nem más, mint a szájat fintorba rántó alkoholtartalom a kellemes édes íz mögött.

A Gyalog Galopp leleményes franciái (akik mondjuk az egri nőktől lophatták az ötletet). Ja, hogy nem tudod, hol volt ott leves? Hát amikor azt mondja: "hozzátok la vache", a tehén az én fejemben "leves" hangcsoporttal helyettesítődött. Az, hogy utána semmi folyékony nem zúdult le a várfalról, nem zavart. Hát istenem, húsleves.

És az első, illetve utolsó valladolidi főzésem is egy-egy leveshez kötődik...