Kalózkincsek

Olyan vagyok, mint egy híres halott: sorozatosan búcsúztatnak. Kalózaim még irodalmi alkotásokat is szerkesztettek nekrológ gyanánt... A Siriusban gyűltünk össze, készítettünk emós fotókat (fényképező fölé térdelőset, szépiásat), teáztunk és a fényképező feltámogatásának ürügyén ki-ki megvillanthatta, milyen értelmiségi könyvet olvas éppen. (Asszem, nem volt égő a Moby Dickem.) Meg kellett volna hatódni könnyekig. Kaptam tőlük egy füzetecskét, amibe mindegyikük egy-egy idézetet (jó hosszút) írt, meg még néhány olyan mondatot, ami pont jobb színben tüntet fel, mint amilyenre magamat reálisan festeni merem. Mondom, tisztára, mint a nekrológok. Van még hely a füzetben, arra gondoltam, hogy emlékkönyv-szerűséget csinálok belőle, ha valami torreádor belopja magát a szívembe, írhat bele pár sort, meg oda fogom feljegyezni az esetleges kedves mondatokat, amiket mondanak nekem. Ja, és van még egy képem is, beüvegezve, amit magammal fogok vinni Valladolidba, és ha valaki majd kérdezi, azt mondom: "Son mis amígas. Y sí, ahí estamos borrachas." /Ezek a barátnőim. És igen, itt épp részegek vagyunk./ És van egy titkos borítékom is, amit csak jövő hét szombatján nyithatok ki... Szóval kihajóztattak rendesen, most aztán vitorlát bonts, és yo-ho!