Beküldte Raya deBonel -
Nem álmodom gyakran. Tudom, mindig álmodom, csak nem emlékszem rá, de nem is akarok túl sokat bíbelődni a "gigantikus húslevesben répaszelet voltam" stílusú álmokkal. Amit látnom kell, az úgyis eljut hozzám valahogy. Mint a filmek: ha nem moziban, hát majd tv-ben, ha ott se, akkor majd egy buszos túrán, ha ott se, akkor Nofra majd letölti. :-)
Vannak ismétlődő álmaim: például egy vélhetően TNT-vel megpakolt ház mellett tevékenykedem, és nem szabad semmit elejteni, se megbotlani, mert felrobban. Persze mindent elejtek és mindig megbotlok, de eddig még nem robbant fel. Csak félni kelljen...
És itt van az álmok legkellemetlenebb típusa: a helyrerakós álom. Például legfontosabb szeretteim halálát egytől egyig megálmodtam már. Nem is a halálukat, hanem csak azt, hogy meg vannak halva, itt ez a kis doboz, ottan van benne, és semmit se tudok már tenni. Nem előrejelzések ezek, nem is rémálmok: egyszerűen azt mondják meg, hogy igazán mennyire fontos nekem az illető.
Törökországban is szóba jött ez, volt, aki azt állította, hogy neki mindig feltűnik, hogy valami szürreális van a környezetben, és így rájön, hogy csak álmodik. Hát, talán pont ezért volt, hogy én ma éjjel körülnéztem, hogy mi a helyzet, és amikor megláttam a "Fogoly utca" táblát 16. kerületi betűtípussal, akkor "tudtam", hogy ez valóság. Az, hogy a HÉV helyett jóformán gőzmozdonyok közlekedtek, annyira nem volt szokatlan, tegnap még kispirost is láttam arrafelé.
Mindenesetre amikor tényleg felébredtem, egy pár percig sírtam, aztán gyorsan felhívtam az illetőt, hogy jól van-e. Jól volt. Jól vagyunk.