Grisú

Kedd este elhatároztam, hogy én bulizni fogok, ha a fene elfogyasztja névrokonát reggelire, akkor is. Úgyhogy belelkesítettem a fáradt-de-nem-álmos Marát, hogy jöjjön velem, és elnéztünk a furcsán tetszhalott Grisúba. Úgy értem, állítólag keddenként Erasmus-bulit tartanak, mégis, valahányszor arra mentem, nem volt ott senki. Most kiderült, hogy egyrészt azért nem, mert éjfél után még sose mentem arra, másrészt pedig mert az igazi buli lent van.

Sangriázni terveztem, de az ügyes promóció (3 euróért all-you-can-drink pezsgő) kizökkentett a vágányról, ráadásul valaki még chupitókat (itt így hívják gyűjtőnéven az összes röviditalt, még az olyan elfajzott példányokat is, mint a Malibu-vodka keverék, amihez a La Playában shakernek használták a fejemet) is rendelt, úgyhogy rövid úton berúgtunk. Már ami engem illet, mert én, mint albán szamár.

Kiderült, hogy fog a „mamma” nevelése. Ugyanis Mariano (a hormonos) volt az, aki végső részegségemben hazaistápolt, villanygyújtás helyett véletlen becsöngetett, elszántan megpróbálta Alice szobájából megszerezni az én takarómat, betakargatott, majd úriember módján távozott. Legalábbi nem emlékszem többre.

Kiderült az is, hogy az alkohol korlátozza a színlátást. Például csak másnap vettem észre, hogy a karmadzag, amit mindannyian kaptunk Rafaeltől, a brazil sráctól, más színű Marán és más színű rajtam. Jobban mondva nem is színű, az enyém fehér. Annyi baj legyen, legalább nem fakul. Ugyanis a három csomó, amivel megkötötték, három kívánságra jogosított fel. Szerintem nem kell nagy logika kitalálni, hogy én miket kívántam, mindenesetre ha ki akarom várni, hogy teljesüljenek, jó sokáig hordanom kell a madzagot.