Beküldte Raya deBonel -
Nem tudom, miért volt érzelmileg szükségem az új BBVA-kártyám (életem első dombornyomottja! Hát ilyen érzés felnőttnek lenni!) PIN-kódjára, mielőtt belevetem magam a Calle Santiago (helyi Váci utca) forgatagába… sehol nem kellett nekik más, mint becses autogramom, amit magára a kártyára is a Promod bizonytalan hegyű golyóstollával firkantottam rá…
Sajnos a kinézett 60 eurós cipő egyetlen méretben létezik, és ugyan előfordult már, hogy bevállaltam némi anomáliát egy olyan lábbeliért, amelyik szabályosan kikacsint rám a kirakatból, de négy számnyi eltérés, ráadásul mínuszban, az már a „rongyos vagyok, nem artista” kategória. Harmincötös! Ki a francnak van harmincötös lába (elnézést, Asma és igazgató úr!)??
Viszont gazdagabb lettem egy fahéjszínű farmerral, egy piros szövetkabáttal (ez a kettő a Pimkie-ben lelt rám, és az volt a fura, hogy a piros egy tökéletesen olyan vajszínű-vékony tavaszit előzött be, amilyet előzőleg elképzeltem), egy igazi (hasított)bőrszoknyával és egy lila, hosszú, andalítóan puha pulóverrel (Promod) és néhány… öhm, nevezzük fehérneműnek, bár színre minden, csak nem fehér (Oysho). Bár, végülis a fehér tigris is legalább félig nem az.
Mégsem érzem úgy, hogy ész nélkül szórnám a pénzt. Holnap megyünk Salamancába (ez két napon belül a harmadik útiterv, és vonatjegy még erre sincs!), ahol végig angolul fogunk beszélni. Rám is fér, mert szinte el is felejtettem már. Azért gyönyörű fordulatok jutnak eszembe, például az, hogy I desperately need clothes, amire Jóanyám ébresztett rá (szerencsétlen, némileg ellentétes célzattal igyekezett oktatni) azzal, hogy nyugodtan moshatok együtt fehéret és színeset, mert már egyik ruhám sem fog. Hát a piros kabát meg a lila pulcsi hálistennek élesített (ékesített) bomba!
Most pedig becsomagolok a szokásos oldaltáskámba. Egy napi ruha, plusz small items of personal hygiene, és máris milyen szépen beszéltem angolul.