Beyonder

A kikötő napnyugtához készülődött. Árnyak nyúltak végig minden szabad felületen, az árbocok erdeje útját állta a ferdén beeső napsugaraknak. A kereskedőhajók már befejezték a rakodást, csak néhány őrszem maradt a fedélzeten. Valahonnan egy mandolin lágy pengése hallatszott.

Apró kis karcolat a fán, mintha egy macska ért volna földet kieresztett karmokkal. A móló végén egy alak néz szembe a déli széllel. Talpával a deszka peremét tapintja, az egyensúllyal játszik. Elnyűtt, szürkéskék köpönyeget visel. Kicsinek tűnik, de talán csak azért, mert a horizonton nincs más, amihez mérhetnénk, mint a tornyos fehér fellegek.

A szeme zöld. Érzi, hogy az: valami zavarja, nincs harmóniában a környezetével. Jobb kezével megtapintja belső zsebét. Még ott van. Ettől kissé megnyugszik. Lába alá néz, ahol lusta hullámok gördülnek be a móló alá és találkoznak szembe társaikkal, akik nemrég tették meg ugyanezt az utat.

Végigjárja tekintetével a kikötőt. Millió árboc döf a levegőbe, megannyi gőgös dárda. Nem engedi, hogy bármilyen gondolat megtapadjon az agyában. Érezni akarja együtt az egészet: a lemenő nap sugarait, az enyhe szelet, a folyamatosan változó tenger hangjait, a hajók elégedett nyikordulásait, a sirályok rikoltását, amelyek úgy szakítják félbe-félbe a kikötő halk zsongását, ahogy egy kisgyerek nyikkan meg a felnőttek között: semmit sem ért, és mégis mindig jelentése van a szavainak.

Valami fontos. Valami, amit nem vettem észre, valami, amit elfelejtettem. Nem. A legfontosabb, aminek velem kell lennie, itt van. Megint a szívére teszi jobb kezét, érzi a gömbölyű fémet a ruha szövete alatt. A távolba néz. Mintha ígéretet tenne a némán figyelő messzeségnek: tudom, ki vagy.

Hátat fordít és elindul a mólón a part felé. Némelyik hajós felfigyel rá és gyanakodva követi tekintetével. Visszanéz rájuk, higgadtan, tágra nyílt szemekkel. Ettől rendszerint visszakoznak. Félelem? Nem akarom sem érezni, sem másokból kiváltani. A nap nem fél. Nem kérdez meg senkit, mielőtt földi kötelessége utolsó órájában megtöltené a levegőt azzal a különös, testetlen porral, ami tompa aranyszínűvé töri a ragyogó sugarak fényét.

Az emberek kérdeznek, én válaszolok. Néha a testük, a szemük ontja magából a választ, csak arra várnak, hogy valaki kimondja a kérdést.

A partra lép és érzi: megannyi fél-kérés, fél-gondolat, fél-szó áramlik felé, várva, hogy kiválassza közülük azt, amelyiknek válaszolni kíván. De ma nem. Ma nem vesz részt a játékban. Még egyszer hátranéz, a tenger felé. A rakpart kövezetét vékony sárga porréteg fedi. Nyomai benne: egy-egy pont, semmivel se több. Irány.

A kutya egy raktárépület sarkánál ül és nézi. Int neki. A kutya feláll, mint aki amúgy is ezt akarta tenni. Megcsóválja zászlós farkát, majd a tengerparti kutyák utánozhatatlanul hanyag, riszáló mozgásával elindul előtte.

Átvágnak a városon. A város. Zajok, színek. Élvezettel nézem. Nincs itt semmi, ami ne érdemelné meg a sorsát: azt, hogy hamarosan feledésbe merüljön. Nincs könyörtelenebb dagály, mint az emlékezet.

Magaslatra értek. A kutya nyelve egy leheletnyivel lejjebb lóg.
- Jól van - mondja az elf, és leül, ott, ahol van. A kutya mellé telepszik. Kocsik jönnek mindkét irányból. Az elf nem mozdul. Megállnak mellette, kiabálnak. Felnéz rájuk, és a szemében olyan ijesztően visszhangzik a távolság, hogy megértik: nem tudnak veszekedni vele. Kikerülik.

Egy idő múlva a kutya feláll. Várakozóan néz az elfre. A domb csúcsán ülnek, egy lépés és megindul a szédítő lejtő. Az elf szeme megvillan. A kutya vinnyogva rohanni kezd, az elf utána. Futnak, futnak, ekkora lépéseket a földön nem tehetnének, repülnek, nincs erő, ami visszatartaná, nincs, ami hatna rá, és nem számít, hogy az út a mélybe visz, mert bármikor irányt válthat, és bármerre elindulhat.

A lejtő aljára a kutya érkezik elsőnek. Kecsesen lassítva megkerül egy vaskos pálmatörzset, de az elf egyenest nekirohan, karjával tompítva az érkezés. Nevetve zihál, alig kap levegőt, de még tart a szél bizsergése, a szélé, ami az imént átjárta, eggyé vált vele... A kutyára sandít.
- Na mondd.
- Mit mondjak? Szarul futsz - mondja a kutya.
- Te meg futva szarsz - feleli az elf, és annyira nevet hozzá, hogy a választ csak a kutya érti.