Akvárium

Valladolid. 2008. Vasárnap. Ebédidő körül.

Ez az az időszak, amikor szerintem még a hegyimentők is unatkoznak, a himalájai sherpák előszedik agyagpipájukat és go-készletüket, az emberi ambíció egészségügyi sétára megy, előkerülnek az apai ösztönök ("Jenő, vidd már le a gyereket a levegőre!"). Az összes szabadidős elfoglaltságokat kínáló létesítmény dugig, beleértve az uszodát is. Nincs szabad sáv, döntenem kell. Igyekszem olyan társat választani, akivel közel azonos sebességgel és frekvenciával tudok oszcillálni a medence két partja között, de ha gyorsabb nálam, az se tragédia, csak ne pont olyan ütemben pihengessen két hossz között, hogy folyton kerülgetni kelljen egymást.

Elsőre egy bosszúszomjas versenycsukával vert meg az ég. Ha megelőztem mellúszásban, ő gyorsúszásra váltott, és mérges kis csöppeket fröcskölve rám elhúzott mellettem. Ha úgy jött ki a lépés, meg se állt a végénél, épp csak egy rosszalló pillantást vetett rám és tovaúszott, bácsiszagot hagyva maga után, amiről mindig a temetői kutak poshadt vize jut eszembe.

Váltottam. Mintha egy másik ökoszisztémába kerültem volna: második sávtársam tintahal-stílusban úszott, törzsét tekintve a sáv közepén, háttal a menetiránynak, ütemesen szétlökdösve végtagjait. Nem volt egyszerű felhívni magamra a figyelmét, de sikerült, még mielőtt a váratlan ütközés rémülete. Később megérkezett angolnajellegű párja: hogy a csaj egyszer nem húzott egyenes vonalat maga után, az is biztos.