utazás

Abszolút autentikus nap

A reggel mindjárt azzal indult, hogy beigazolódott egy állandó félelmem: elfelejtettek értem jönni az egész napos túra kapcsán. Igaz, rögtön küldtek egy kisbuszt, ami az amúgy két fős csoport után szállított, de innentől legalább jogosan kérem a recepcióst, hogy szóljon oda még egyszer az érdekemben.

Megnéztük azt, amit a Húsvét-szigeten mindenki megnéz: kőfaragolda, ilyen moai, amolyan moai, tengerpartos moai. 

Láma szeme, láma szeme...

San Pedro de Atacama (vagy ahogy a bennfentesek hívják: spa) egy porfészek, egy kétutcás falu egy sivatag* közepén. Az a szerencséjük, hogy 100 km-es körzetben számlálatlan elképesztő képződmény, nemzeti park, tó és egyéb hasonló található, így az a két utca, ahol a turisták megfordulnak, jövedelmező éttermeknek, boltoknak, és elsősorban utazási irodáknak ad otthont.

Paraiso

Első napok a farm után... amikor a felhőtlen örömöt a következők váltják ki az amúgy rendezett és higiénikus európai családból származó fiatal értelmiségiből:

- megbízható hőmérsékletű zuhany
- ágybawifi
- meglátom a reményt, hogy a körmeim valaha tiszták lesznek
- a macskakövön lezörömbölő lyukas kipufogós szemeteskocsinak a papírvékony ablakon átrezonáló hangja ébreszt, és nem a tehén (vö. ezt legalább nem nekem kell etetni)
- nem utolsósorban az étkezések időpontjának és tartalmának szabad megválasztása.

Meg gyorsan, es ekezetek nelkul

Meg gyorsan gyakoroltam valasztojogomat, ehhez viszont autot kellett berelni. Szokasos megalomaniank most egy BMW 525 Luxury Editiont eredmenyezett, ami kabe ugy nez ki, mint egy urhajo, es ugyanannyira nem mer az ember semmit megnyomni rajta. Nyithato teto, navigacio kijelezve a kormany mogott, meg ilyen fittyfenek. Harom nap alatt lehetetlen kiismerni, de legalabb jo nehez vele parkolni.

A német és francia vasutakról

Egy közlekedési szempontból halmozottan hátrányos hétvége után a következőket tudom elmondani a német, illetve francia államvasutakról:

- kölcsönösen szivatják egymás utasait azzal, hogy az államközi vonatokon tömegesen lefoglalják egymás országában a helyeket, aztán vonogatják a vállukat a náluk vásárolni óhajtóknak.

A Camino vége

És haladtunk tovább, nyugat felé... Érdekes módon amennyiért San Sebastiánban meg Bilbaóban hatfős teremben ágyat kaptunk, annyiért Galíciában már kétágyas szobát. Persze a hotelnek is megvoltak a sajátosságai. Például a mélygarázs, aminek minden stratégiai felületét szőnyeggel borították be. A lift pedig mindig megállt és kinyílt a földszinten, gondolom, azért, hogy a recepciós megnézhesse, kik és milyen rakománnyal emelkednek szobai magasságokba.

Bilb(a)o

Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!

Homokosok

Régen, amikor még romantikus lányregény volt az életem, egy kilencnapos autós túrával Quimby-i magasságokba lehetett röpíteni a lelkem. Az ég kék volt, a kabócák tényleg nyenyerésztek, ahogy kell nekik, Horvátország nyaralásra való, kész. Bezzeg most, amikor napjaim egy Kerouac-regény alapján, a fiatal Stephen King által írt korhatáros sitcomra emlékeztetnek, csütörtök délután (le)robbanásközeli állapotban találtam a hotelben a leonbergit. Hogy ő menne, de szíve szerint lehetőleg Stuttgartba, aludni.

Délnémet turné

Már megint ott tartok, hogy rengeteg közölnivaló lenne, de ha ragaszkodnék a részletességhez, akkor abbahagynám a blogírást, annyira nincs módom lépést tartani saját magammal. Szóval a héten (hetekben?) mélymerülésben veszek részt a leonbergi világában (konkrétan Leonberg és környékén). Maradék önbecsülésem, mint értelmes, kommunikatív és önálló intellektuális lénynek, milligrammokban mérhető. 

Oldalak

Feliratkozás RSS - utazás csatornájára
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio