Nem mosunk bugyit, hogy tiszta

Ha már úgy alakult az élet, hogy kéthavonta kapok esélyt megújítani a barnaságomat, ezúttal legalább köveket is néztem közben. 

Még tavaly beneveztem egy csak csajos vitorlázásra. Ez úgy kezdődött, hogy egy kanadai (izraeli-román) csaj feltette a Facebookon egy utazós csoportba, hogy embereket keres egy ilyen úthoz. Ők már öten voltan (iráni-kanadai, hongkongi-kanadai, tajvani-kanadai, meg egy rendes uncsi amerikai), és kerestek még három embert. Komoly casting után én lettem az egyik.

Egy katamaránt kaptunk, meg Brunót. Ő volt a skipperek között a legvállalhatóbb, mert nem hormonoktól fűtött 20 éves volt, aki az esti buliban rámászik a vendégekre, hanem 36 éves, absztinens brazil, akinek akkor is a vérében a szamba, ha másnap vállalhatóan képes hajót vezetni. 

De kezdjük az elején. Egy Strasbourg másnapján, pénteken vetődtem Athénba, teljesen felkészületlenül. Kábé előző este kezdtem el érdeklődni, hogy ugye bepakolhatunk a hajóra már pénteken? Hát nem. No akkor ki hol alszik? Az egyik csaj talált egy hostelt, ahol 14 euró egy éjszaka, és egy metrócsomópont közelében van. Na jól van. Kiderült, hogy a hostel Athén legjobb kilátását birtokolja.


Hogy ezt így. Sok puccos teraszos étterem van a környéken, de ezt egyik se übereli. 

Este 7-től bár is működik, úgyhogy megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Persze a szentem reggel 7-re állította az ébresztőt, úgyhogy én addig szóba elegyedtem pár német rendőrrel, akik itt nyaraltak. Ebből aztán egész estét betöltő borozás lett, sőt, állítólag a végén már úgy toltuk az Ouzót, hogy több se kellett, de nekem ilyen emlékeim nincsenek. Egy Helyibarátra emlékeztető sráccal beszélgettem szinte végig. Na ennek is meglett másnap a böjtje, konkrétan úgy mutatkoztam be a hajótársaknak a taxiból, hogy "hi... [kiugrik, bokorhoz fut]... blöeeeee". Dicstelen kezdés, na. 

Az első éjszakát a kikötőben töltöttük, mert túl nagy szél volt ahhoz, hogy elinduljunk, másnaptól viszont egyáltalán nem volt szél, úgyhogy motorral mentünk, és a regatta is elmaradt. Még szép, különben biztos, hogy összetörtünk volna valami drágát. 

A napok úgy néztek ki, hogy Bruno reggel fél 9 körül eloldozta a hajót és kipöfögött a kikötőből, mi az első hullámzásra felébredtünk, reggeliztünk, aztán megcsináltuk az aznapra rendelt activityt, Bruno ebédet csinált, aztán délután megérkeztünk az illetékes célállomásra, valahol a parton vacsoráztunk, aztán többnyire ivás és buli. Egyszerre kb. 10 hajó jött velünk, a többin voltak párok, szinglik, mindenfélék. 

Első megállónk egy lakatlannak tűnő sziget volt, ahol hárman hősiesen beugrottunk a tengerbe (videós bizonyítékkal!), konstatáltuk, hogy annyira nem is rossz, majd felmásztunk egy sziklára, kis hableányos fotókat csinálni egymásról. Az egész utat végigkísérte az Instagram. Meg egyébként is, ha ilyenek a nők, én becserélem az egyik X kromoszómámat. Aranyosak, meg minden, de sportot űznek abból, hogy semmihez nem értenek (sőt, cikizik azt, aki "okoskodik", nota bene van egy app a telefonján, amivel meg tudja mondani, hogy épp melyik csillagképet nézik), magas sarkút és hajsimítót hoznak egy vitorlázásra, és minden megállónál más cuki ruci van rajtuk, hogy legyen anyag a közösségi médiához. És még én hittem azt, hogy nőies vagyok.

Na. Első nap Ermioniig jutottunk.


Amúgy minden, amit Görögországról gágognak, igaz. Tényleg fehérre festett falak, jó kaja, kedves emberek.


Csak ne érezném folyton, amit Horvátországban meg Olaszországban is, hogy minden a turisták lehúzására épül, és mikroszkóppal kell keresni mindent, ami autentikus. Mondjuk nekünk már járt 15% kedvezmény mindenre, mert szezon vége volt.

Esténként mindig betereltek minket egy diszkóba, ahol, nem túlzok, ugyanaz a lista ment le mindenhol. A szokásos konzerv bulizós számok, amit csak az élvez, akinek mindegy, mi szól, csak lehessen rá segget rázni, vagy aki eléggé részeg. Igyekeztem legjobb tudásom szerint valamelyik kategóriába bekerülni, mert így születnek itt a barátságok, hát, nem nagyon sikerült.

Második szigetünk Spetses, ahol a nagy nemzeti sportnak, a quadozásnak hódoltunk. Mindenki így közlekedik (vagy robogóval). Bruno addig ijesztgetett minket, hogy senki se mert robogót bérelni, inkább kettesével ültünk fel quadokra. 

Ezekről azt kell tudni, hogy egyrészt olyan érzés, mint egy elszabadult fűnyíró traktor, másrészt úgy kell kormányozni, mint egy motort, de nem dől be a kanyarban, és ez iszonyatosan zavaró. Nem lett a kedvencem, na. Elrobogtunk a sziget túloldalára, leugrottunk egy szikláról és beúsztunk egy barlangba, oszt annyi. 


Ez már Hydra, ahol szerencsére nincsenek járművek, viszont látványos naplementék annál inkább.


Ez elég szép és romantikus.

Másnap Poros következett, itt mindenféle alkalmatossággal lehetett magunkat húzatni a vízen. Legtöbben a parasailinget választottuk, ezt már rég ki akartam próbálni. Az ott fent becsszóra én vagyok.

Rögtön utána el is romlott az idő. Ez a sziget egyébként a leginkább csődszagú, itt érződik, hogy azért nincs jól az ország. Betört ablakok, elhagyott gyárak itt-ott.

Utolsó nap volt az, amit a legjobban vártam: a búvárkodás. Kivittek minket (8 kezdő és 3 haladó búvárt) egy ilyen bázisra:


Ez volt a bázis, meg a szállítóeszköz. Amúgy a hajó is minden nap közlekedik, hozza-viszi a turistákat. 1965-ben épült, magányacht volt, aztán elsüllyedt, és pár technikai búvár, aki megunta az építkezéseken merülgetést, megvette, helyrepofozta és most erényt kovácsolnak belőle. A parton, a szokásos kikötőhelyen meg főznek is.


Igen, az ott egy kiszolgált ejtőernyő.

Valami balszerencse folytán összeeresztettek minket egy ír családdal, és egy órát kellett várni csak arra, hogy az első embereink vízbe kerüljenek. Az egyetlen, aki velünk foglalkozott, egy komplett őrült, szőke görög, Leonidas volt. Oltári szervezetlen volt, először megkérdezte, hogy a kezdők vagy a haladók merüljenek előbb, mondtuk, hogy a haladók, ennek megfelelően mind a két kezdő csoportot előttünk vitte be. Mire sorra kerültünk volna, 5 óra várakozás után, a másik két haladó feladta, és Leonidas bepróbálkozott, hogy már ne is menjünk. Erre kicsit felment bennem a pumpa. Kicsit. De csak mert 15 merüléssel elvileg még nem is lehetne haladó bizonyítványom, és mit keresek én 35 méteren.

Azért végül lementünk, és szemrevételeztük az Avantis III roncsát.


Ez volna a mentőcsónak meg a híd, meg Leonidas uszonya.


Ez meg a horgony. 

Jó hosszú, 80 méteres hajó, 2004-ben süllyedt el. Elég megrázó, ahogy a hajóorr meggyűrődött a sziklákon. Mondjuk legalább csak egyvalaki halt meg, az is a szakács volt. 

Utolsó este tógaparti volt. Mivel engem Leonidas már naplemente után hozott vissza, és örültem, hogy még pont a hajón találtam a többieket, szerintem megdöntöttem a neoprénből-lepedőbe átöltözés gyorsasági rekordját. Kár, hogy ezt a koncepciót nyárra találták ki, így október közepén már kezdett hideg lenni az egy szál lepedőhöz.

Próbáltak görög szokásokat csempészni az estébe, úgy is mint felespohár kiürítése kéz nélkül, tányértörögetés meg szirtaki, de az ifjúság kevésbé volt vevő rá, és egy ponton mindenki elszivárgott a helyi diszkóba. Többször akartam megszökni, amikor is valaki mindig visszarángatott, és a végén elkezdtek jó zenét játszani. A sok Instagram-hercegnő ekkor zavarodott meg, mert az interneten nincs instrukció arra, hogyan kell spontán élvezni a bulit, amikor mindenki inkább headbangel, mintsem vonaglik. Na de mi többiek jól szórakoztunk. Azon kaptam magam, hogy hajnali 4 óra van.

Utolsó nap dél körül már megérkeztünk Athénba. Valahogy mégis szomorú voltam, hogy vége, pedig várt rám egy komp és egy Airbnb Szantorinin.

Arra jöttem rá, hogy minden hely lehet kiábrándító, nincs garancia, hogy bármi is olyan szép lesz, ahogy álmodozott róla az ember. Például pont Szantorini sem volt az a feledhetetlen paradicsom, ahogy azt sokan mondják, bár lehet, hogy egy 800 dolláros lakosztályból, ahol a szobán belüli medencében úszva lehet nézni a naplementét, annak látszik.


Azért nem csúnya hely, na. Zegzugos, rengeteg lépcsővel. És mi erre a helyi megoldás?


Hát ő. I-á. Lépten-nyomon szamárparkolók vannak, ami egy szűkebb helyen elég félelmetes élmény a gyalogosnak, mert némelyik szamár fejjel, másik farral van felénk, és mint tudjuk, elöl harap, hátul rúg. Ráadásul irdatlan büdös trágyával borítják be az egész, már eleve csúszós lépcsőt. Nem egy kellemes intézmény, na.

Én a délkeleti részen, Perissában szálltam meg, ami nem annyira puccos, konkrétan egy Patyomkin-település, mert az egyetlen utcáján sorjáznak a szállások meg éttermek, de azok mögött meg már tehenek legelnek. Innen fel kellett jutni északra, Oiába, mert onnan szép a naplemente. Adta magát a robogóbérlés, kábé minden második épületben ez van. Rögtön elneveztem a járművet Kék Szamárnak, bár makrancoskodni csak a standerre állításnál kezdett. De mindig odajött valaki segíteni. A görögök egyébként is ott és úgy parkolnak, ahogy eszükbe jut, és állítólag egyetlen rendőrautó van a szigeten, úgyhogy bármit szabad. 

Egy órával az esemény előtt sikerült egy stratégiai pontot elfoglalnom, és innen néztem végig ezt:


Lépten-nyomon mindenhol emberek álltak, mint az Angyalok városában, és bámultak meg fényképeztek. Utána meg elindult a tömeg hazafelé. Igen ám, de Kék Szamár már felfelé jövet jelezte, hogy híján van az olajnak. Mondom neki, hogy nem a legjobb embert találtad meg, mert én azt se tudom, milyen olaj kell bele, sőt azt se, hogy hova. Meg eleinte csak akkor villant fel a lámpa, amikor gyorsítottam. Úgyhogy szép lassan pöfögve hazaérek, gondoltam én. Ezzel nem is lett volna gond, de elfelejtettem pulóvert vinni magammal, és amint lement a nap, feltámadt a szél. Kezdett hideg lenni, meg lefújni az útról. 

Az első benzinkútnál, amit láttam, megálltam. Kérdeztem a fickót, hogy tud-e olajat adni. Megnézte, és annyit bírt mondani, hogy "telephone scooter problem". Kösz, azon már túl voltam, még az elején felhívtam a kölcsönzőt, de azok annyit mondtak, hogy semmi gond, ha messze vagyok tőlük, majd vigyem be holnap. Szerencsére mire állandóan világítani kezdett a lámpa és füstölni az egész, már egy településen voltam, és mint említettem, minden második épület robogókölcsönző. Bementem könyörögni, hogy ugyan nem tőlük, de adjanak már el némi olajat. Azzal hajtottak el, hogy amarra van egy benzinkút. Tényleg volt, és ott egy (!) euróért segítettek rajtam. Na innentől már hajdihó, csakhogy. Minden alkalommal meg kellett állni és elővenni a telefont, navigálás végett. Ezt nem csináltam elég gyakran. Meg a görög útjelzések se a legpontosabbak. Konkrétan nem vettem észre egy sarokház kerítésébe fehér alapon bézzsel mozaikozott jelzést, közvilágítás híján, így teljesen feleslegesen felmentem egy hegyre, és ott torpantam meg, hogy "sugárzásveszély". A félórás útból csináltam egy kétórásat, és jól megfáztam. Bár ha dühömben nem kezdtem volna a nyeregben énekelni, talán nem durrannak be a manduláim annyira, hogy még egy hét múlva se legyen hangom. 

Persze másnap se pihentem azért, muszáj volt felmásznom Therába, ami egy ókori település, mindenféle szentéllyel, fürdővel és egyéb építménnyel.


Nagyjából ilyen állapotban vannak. Az a furcsa, hogy mégis teljesen olyan érzésem volt, mintha ez még mindig lakott lenne, el tudtam képzelni, milyen lehetett akkoriban járkálni ugyanitt.


Ez meg maga Perissa. Azért egész más, mint a Szantoriniről állandóan mutogatott fotók, nem?


Az benne a spéci, hogy fekete a homok. Vulkanikus.

Délután meg elmentem a Tripadvisor szerint legjobb családi pincészetbe, a Venetsanosba.


Borkóstoló és sajttál.

Ezután visszakuckóztam az Airbnb-be, és egész délután aludtam. Jó fejek voltak, úgyis szezonzárás van, nem zargattak. Az éjféli géppel mentem vissza Athénba. Tiszta láz voltam, reszkettem, minden bajom volt. Éjjel 2-kor betrappoltam a hostelba, igyekeztem titkolni, hogy alighanem fertőző beteg vagyok, de mikor egy kicsit még vacakoltak a szobafoglalásommal, megtörtem és bevallottam, hogy nekem teljesen mindegy, hogy nyolc afgán terroristával vagy három német vegánnal zárnak egy szobába, csak adjanak egy ágyat. Nemhogy ágyat, de paracetamolt is kaptam.

Másnap pedig nézegettem - ahogy Jóanyám mondaná - köveket. Bár ezek híres kövek.


A Parthenon.


Kore, avagy Kariatidák.


Amfiteátrum.


Héphaisztosz temploma a régi Agorán.


Arisztotelész Líceuma.

Itt is végig azon jár az ember esze, hogy itt tényleg jártak ezek a figurák a törikönyvből, tényleg ezt látták, amit én látok most. És csak egy kis részét néztem meg, mert ennyire volt türelmem, meg délután 4 körül mindig rám jött, hogy aludni kéne, nem a tűző napon járkálni. Szóval a félárbocos nézelődés után azt mondom, visszajönnék még, de nem egyedül, és akkor sokkal többet shoppingolnék, és több kézműves sört innék. Meg fagyit, mert arra most nem vitt rá a lélek, ami nálam nagy szó.

Zárásként még egy kép a hazaútról. Nekem ne mondja senki, hogy a görög szigetek nem tengerszinten lévő felhők. Jó név az Akropolisznak az, hogy Fellegvár.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio