Vis maior

Az úgy volt, hogy a színes karú svéd megszerette Budapestet, amikor négyen dekkoltak a lakásomban úgy, hogy én itt se voltam, aztán eljött egyszer akkor, amikor itt voltam, és hozott még öt svédet. Ezek egyike már a megjelenésekor kiszúrta a szememet a gyakorlatilag karikába sederített bajszával, meg hogy át lehet látni a fülein, az egyikben még a porcon is átütöttek egyet az iratlyukasztóval*. Hát még amikor panaszkodni kezdett, hogy neki minden inget igazíttatni kell, mert annyira széles a válla és keskeny a csípője. Hát ez egy öntelt hülye, gondoltam, azzal együtt, hogy tényleg baromi jól néz ki, ő meg utólag elmesélte, csodálkozott, hogy miért nem flörtölök vele.

Mígnem az elvileg indulásuk reggelén sürgönyöz nekem az eredeti svéd, hogy ez a másik úgy döntött, marad még pár napot, és mivel az Airbnb-jük lejár, alhat-e nálam. Persze, mondom, nálam mindenki alhat, kék szemű, majd' kétméteres svéd izompacsirták különösen, de nálam férfiakra "felül semmi" politika van érvényben.** És mire hazaértem az újonnan nyílt Nyugati téri Decathlonból (háromszoros hurrá ezúton is), itt ült a ház előtt ez a... jelenség.

- Miért bámulnak meg az emberek az utcán? Mert izompólóban vagyok?
- Dehogy, inkább az orrod alatt húzódó cincérszégyenítő meg a szellős füleid. De nem rossz szándékkal bámulnak.

Így indult az ismerkedésünk, ami többrendbeli fikán*** keresztül odáig húzódott, hogy most hétvégén meglátogattam Malmőben. Ahol amúgy ő nem szeret lakni. Azzal szokott szívatni továbbá, hogy egyrészt a magyarok en bloc, másrészt én személyesen mennyire alacsony vagyok.

A lakása kábé annyira rendezett és tiszta, mint az enyém, amikor nem várok vendégeket. Kaja viszont legalább van. Szombat reggel gyúrunk, vazze? Felőlem ugyan. Kicsit se érzem magam hülyén a hágai suliból maradt Business Hippie feliratú pólóban a félméteres bicepszű második generációsok között a konditeremben. Este társasozni visz, kicsit bizarr, hogy halloweeni smink nélkül nem ismernék meg senkit, aki ott volt. A háziak többször is a szájukra csaptak, amikor meg kellett nevezni a kísértetnek szánt, marcipánlepelbe burkolt négercsókokat.

Vasárnap meg akrojóga workshopra mentünk, ahol hamar megértették velünk, min kell még dolgozni, értsd: nekem az erőn, neki a hajlékonyságon. Öröm volt nézni, ahogy ő, aki engem simán fekvenyomna, fellibben csillagállásba:


Mármint ez csak illusztráció, Malmőben nem ennyire homokos a tengerpart.

Nagyon bevállalósnak kell ahhoz lenni, hogy egy alig ismert ember belerángasson a veszélyes alternatív hobbijába, úgyhogy minden tiszteletem Vis maioré. Akit azért így neveztem el, mert egyrészt ő szó szerint nagyobb erő nálam is, meg a legtöbb egységsugarú polgárnál is, másrészt meg tökéletesen bele tud köpni a levesembe, legtöbbször puszta jó szándékból. Nem mintha erre a célra én nem lennék alkalmas saját magam vonatkozásában. Már csak a Mamma Miát tudom ismételgetni: Here I go again!

Amellett, hogy én nem is értem, hogy van ideje egy mensásnak ilyen testre szert tenni****, roppant okos és érzékeny, amit a következő mondatok illusztrálnak talán:


"Azért szerettem itt horgászni, mert a halakat egy erőszakellenes emlékműhöz lehet hozzácsapkodni."



"Ezek az árnyékok azért ilyen pixelesek, mert ez egy álom."

További svédes posztok jönnek még, ezt most csak így megmagyaráztam.

 

*És akkor még a felét se tudtam. Ez, úgy látszik, népszokás.
**Persze nem egészen ezt mondtam.
***Ha valaki nem tudná, svéd kávészünet, valóságos nemzeti intézmény, külön boltok meg feliratok vannak rá. Attól még vicces.
****Nem vettem őt komolyan. Eleinte.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio