Önismereti jegyzetek

Én csak nézek jobbra, meg nézek balra, hogy mik vannak, már megint.

Képes voltam például egy értelmetlen, de különösebben nem rossz kapcsolatot befejezni úgy, hogy már most tudom, hogy évek múlva is visszatérő bűntudat lesz belőle, de megléptem, mert senkinek nem lett volna jó, ha nem teszem. Az tényleg baromira méltánytalan, hogy szegény Habibit lebeszéltem róla, hogy elfogadjon egy tanévre szóló állást Izraelben, majd gyakorlatilag a következő héten rájöttem, hogy szép az agyatlan, forróvérű ösztönösség meg a kimaradt kamaszkori szerelem bepótlása, de én mégse tudok úgy együtt lenni valakivel, hogy az illető óvatos becslés szerint a személyiségem 1/3-ához egyszerűen nem fér hozzá. Elbánok most vele, és emiatt nem vagyok különösebben boldog. Csakhogy - és ezt idén kezdtem megtanulni - ez az én fantasy-világom, az egyetlen történet, ahol én vagyok a főszereplő, nem ér minden jó dologra nemet mondani azzal, hogy nem tolhatom már megint magamat előtérbe. Nem kell megindokolni, miért nem akar már valakit az ember, még az is lehet, hogy tényleg ő lett volna az igazi, ha adok neki egy esélyt - csak sajnos már a leonbergi alkalmával tele lett a hócipőm azzal, hogy semmi klasszikus páros dolgot nem tudunk csinálni, hetekig várunk egy találkozásra, ez meg még hatványozottabban bonyolult lett volna vízumilag. Én sose hittem az egy igaziban, inkább úgy gondolom, hogy nagyon sok emberből lehet az igazi, ha mindketten akarjuk és teszünk érte. Mindenesetre örülök, hogy csak 10 000 forintom bánta, neki meg egy fityingje se.

Ez az év, úgy látszik, az értékekről szól, mármint hogy életemben először nem zavar, amikor egy igazán igényes, rendezett és berendezett kertben grasszálok, hogy nekem sose lesz ilyenem, mert nem lesz megállapodott életmódom, karrierívem, biztos, magas fizetésem, valószínűleg soha. Jóanyám, ha olvassa, biztos azt mondja rá, hogy dehogynem, miért ne lenne, csak higgyek magamban, de ez nem olyan egyszerű, mert nem nem hiszem el, hanem nem akarom. És ezzel párhuzamosan eddig mégis bírt zavarni, hogy nem kapom meg, azzal együtt, hogy tök sok mindent gyakorlatilag úgy hajított az élet utánam. Nemrég volt a szabadúszóvizsgám ötödik évfordulója. Ha az nincs, akkor nincs LEAP program, kismillió külföldi mensás barát, EMAG és leonbergi, főleg nincs MY-Camp, nincs Couchsurfing, se saját lakás, egy csomó evilági kacat, ami valami saját magán túli értéket is ad, nincs hágai dizájnsuli, nincs Gyapjas és Szöszke, és ez együtt azért elég terjedelmes csomag ahhoz, hogy észrevegye az ember a sorsa elágazását, és kapkodja a levegőt, hogy mennyivel jobb így, pedig a másik ágat ugye nem is ismeri.

A legutóbbi strasbourgi Airbnb-m tulaja egy japán nő volt, ennek megfelelően emberi betűkkel írt könyvet csak egyet találtam a szobában, Az alkimistát, azt is franciául. Meglepődtem, hogy tudok franciául olvasni, mert írni például egyáltalán nem tudok, és beszélni is csak annyira, hogy a francia B-s kollégák füle hallatára egy kávét se merek kérni, mert félek, hogy elrontom a névelőt. Na de a lényeg, hogy van benne ez a koncepció a Személyes Legendáról (nem tudom, magyarul hogy nevezték el), miszerint gyerekkorában még mindenki tudja, mi az igazi célja, és nem korlátozza a fránya realitás, de felnőtt korukra a legtöbben elfelejtik, pedig aki utánamegy, annak az univerzum is minden lehetséges módon segít. A röhej benne az, hogy tényleg így van, kismillió megmagyarázhatatlan mázli kísérte az életemet. De ha istenigazából magamba nézek, hogy mi akartam lenni én kiskoromban, hát balerinától kezdve állatorvoson át (van olyan kislány, aki sose akart állatorvos lenni, és mondjuk nem is pszichopata?) filmrendezőig volt ott sok minden. Leginkább vezető akartam lenni, csak persze ezt ötévesen még nem fogalmaztam meg.

Amióta hazaköltöztem egyébként, folyamatosan kapom a pozitív visszajelzéseket, hogy mennyire megérte. A másik irányból az erősített meg, hogy amikor A tanár "kritikus gondolkodású diákokat" keresett a szak újragondolására, B tanár pedig bekommentelte, hogy ez a "programbizottság" (egyfajta felülről kinevezett HÖK, nekem esélyem se volt bekerülni) tagjainak való feladat, egyikük amúgy Lisszabonból be is írta, hogy ő szívesen, csak épp személyesen nem tud ott lenni, itt volt az, hogy nem bírtam, és benyögtem, hogy nekem ezzel a hozzáállással nem termett sok babér, és egy külön kommentbe azt, hogy egyébként én sose voltam a bizottságban és már be se iratkoztam, de azért ha kellek, itt vagyok. Szerintetek ki kapott lelkes, "persze hogy csatlakozhatsz távolról is" választ? Talált, süllyedt, nem én. A vicces, hogy B tanár az izraeli út záróvideója után most írt nekem egy tök kedves levelet, olvasnivalót ajánlott, és örült, hogy most jobban érzem magam. Hát ezek után még jó hogy.

Elmúltak azok az idők is, hogy körmöm szakadtáig kaparjak bármilyen társaságért is. Ha nem érzem, hogy kellenék nekik, elismernének, ragaszkodnának hozzám annyira, mint én hozzájuk, akkor viszlát, lelépek. És az se nagyon érdekel, ha pont egy szakmai közegről van szó. Olyan ember vagyok, aki sokakkal nem rezeg össze, viszont sajnos nagyon pontosan érzi, hogy kivel hogyan rezeg, tehát még csak érzéketlen jégtörőként se nyomulhat bele mindenféle társaságokba. A networking, a szó szokásos, hidegrázós értelmében, nem az erősségem.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio