Brian élete live

Múlt csütörtökön azon kaptam magam, hogy nyakamon a hétvége*, és semmi tervem nincs. Több se kellett nekem, egy óra múlva a kezemben volt a hostelfoglalás, feliratkoztam ingyenes városnéző sétára, és leszerveztem két kevésbé vallásos helybéli couchsurfingest.

Pénteken a legelső busszal kellett indulnom 5:40-kor, hogy 10-re ott legyek.

 


Így néz ki a buszmegálló oszlopa, hajnali fényben kimondottan költői.

Amivel nem számoltam, az a rengeteg hazatérő katona**, úgy ellepték a buszt, hogy Beér-Sevában csak az eggyel későbbire fértem fel, így kicsit lemaradtam a séta elejéről, de hamar befogtam őket: egy hatfős holland csoportot, argentin idegenvezetővel.

Az óváros, az ottománoknak hála, remekül körülhatárolt terület: szép magas fala van, amibe beékelődtek a még a rómaiak által kifaragott kövek. Itt mindenki megnézi a Jaffa kaput,

Dávid tornyát (aminek annyi köze van Dávidhoz, mint Slachta Margitnak a Rakparthoz),

az örmény (mindenhol a népirtásra emlékeztető, annak elismerését követelő plakátok: ebben az országban mindenkinek fáj valami),

muzulmán és

zsidó negyedeket (emitt fent egy zsinagóga, konkrétan egy mecsettel a kertben), majd felmászik

(Jézus és Cirenei Simon a szkíta aranyszarvas stílusában, az ötödik stációnál)

(azért ez durván meredek még kereszt nélkül is)

(a néni a Temperaszagú Nővérek rendjének egyötödét teszi ki, abból élnek, hogy az aprócska boltban saját maguk festette szentképeket árulnak)

a Via Dolorosán (=bazár) a Szent Sír-templomhoz.
 

Namármost, az egész város egy nagy, élő díszlet a Brian életéhez, ezt nem lehet tagadni. Mindkét couchsurfingest majdnem úgy szólítottam meg, hogy "mi a neved, zsidó?", felrémlett a Júdea Népe Front is párszor, de amikor ezeket a kereszteket megláttam... pokolra jutok, úgyis tudom.

Ez már maga A Szent Sír-templom. Köré települtek mindenféle szerzetesrendek: a tetőn etiópok, a földalatti tavon koptok tanyáznak, ráadásul egy több száz éves megállapodás miatt egy kint felejtett létrát se szabad elmozdítani, mert status quo.

Sorban állnak a zarándokok, hogy megcsókolják azt a lyukat a sziklában, ahol Jézus keresztje állt. Mi ezt kihagytuk, ahogy magához a sírhoz se mentünk be. Ezzel együtt nagyon komoly és tényleg magasztos érzés ott lenni még a rengeteg turista között is. Érezni, hogy tényleg itt játszódott, mármint nem csak a Brian élete, hanem az igazi sztori is.

Most pedig következzen a saját szemszög. Késő éjjelig nyüzsgő, mediterrán, de azért kozmopolita város, remek kereskedelmi érzékkel.

A kipa (leánykori nevén sábeszdekli) divatos kiegészítő, és megkétszerezi a pattintós csatok célközönségét (elgondolkodtam, miért nincs belőle öntapadós változat, legalább kopaszoknak).

A Machane Yehuda piacra zárás előtt fél órával jutottam el teljesen véletlenül. Ez csak egyetlen halvaárus kínálata. Az árus egyébként él, csak nugátot árul. Én háromféle gyümölcsteával (aszalt eper, ananász-kókusz és valami kiwis) lettem gazdagabb, de jó páran söröztek, lehetett magokat kapni meg mindenfélét, és a hanghatás ezerszer kellemesebb, mint a brüsszeli arab piacokon (no comment). Az arabokat is kifogtam pont a bazárban, a szent sírtól jöttem lefelé, amikor nekik kicsöngetett a mecset, és voltam kis hal az árral szemben.

Ezt az eget mintha Magritte festette volna. Az izraeli zászló egyébként mindenhol ott van, sok autón mindjárt kettő is lobog a hátsó ablakhoz tűzve. Nagymagyarország ehhez képest kismiska.

Ha már művészet: az Izrael Múzeumot nem lehetett kihagyni. Ebben a kupolában vannak a qumráni tekercsek, locsolják felülről, hogy otthon érezzék magukat, elvégre valami tenger menti barlangban találták őket. Amit láttam belőlük (fotózni persze nem lehetett), hát le a kalappal (kipával?) az előtt, aki kibogarászta, hogy mi ez egyáltalán.

Fésülködő nő.

Ez meg a lustaság netovábbja a kortárs részlegen: a művész fehérre festette a vásznat, majd csomagolás nélkül adta fel, a lábnyom teljesen autentikus.

Kétheti utazás gipszbe öntött maradéka, a művész testvérének a sírjáig bezárólag. Izrael története. Gyalog.

A tökéletes selfie-pont, háttérben a... a táj. Egyébként Jeruzsálemben hideg van, bántam, hogy csak egy kardigánt vittem. Majdnem 600 méter magasan van a tengerszint felett, és télen állítólag havazni is szokott!

Ezután elgyalogoltam (szombaton nincs tömegközlekedés) ebédre ahhoz a lányhoz, akivel a varázslós szerepjátékon ismerkedtem meg. A lakásukban a lépcső alá felragasztottak egy papírt, hogy "Harry Potter szobája", hát ennyire. Tízen voltunk, többnyire amerikai zsidók. A vallási előírások abszolút tiszteletben tartása mellett olyan inkorrekt poénok röpködtek, hogy még, bár inkább csak véletlenül. A háziasszony például olyan, hogy mindig minden magára önt. Mire a lakótársa, egy korábbi eseményre utalva: "Komolyan mondom, csoda, hogy túlélted Németországot!" Meg állítólag pont a szerepjáték végén volt egy olyan kör, hogy mindenki elmondta, hogy honnan jött és hogy mennyire szívesen lát ott mindenkit, és egy lengyel lány lelkendezett, hogy ő auschwitzi és nyugodtan jöhetnek látogatni... Az egyik srác meg társasjátékot magyarázott valahogy úgy, hogy "mindenki kap egy színt meg egy formát, mondjuk neked lesz egy sárga csillagod...".

Este egy másik elnyugatiasodott sráccal találkoztam: tavaly három hónapot Európában töltött, és jobban vágja a belga söröket, mint én. Eközben én Liefmanst ittam, mert olcsóbb volt, mint a helyi sörök. Megismertetett a helyi kerítésszaggatóval: ez a Tubi 60, egy gyömbéres ital, ami azért nem 60 fokos, és maguk az izraeliek sem biztosak benne, hogy micsoda pontosan.

Na és itt van a lényeg: a Yad Vashem, a holokausztmúzeum. Itt sem lehet fényképezni, de úgy kell elképzelni, mint egy beton Tobleronét, amiben oda-vissza kanyarog az ember. Kevésbé érzelemhajhász, inkább nagyon is tárgyilagos, ahogy bemutatja a történteket Hitler hatalomra jutásától a túlélők sorsáig. Magyarázat nélkül sorjáznak a képek, videók, tárgyak, sorsok. Nem szabad egyikbe se beleereszkedni, mert akkor vége, ha az ember ezt egészen felfogja, a hátralévő életét végigsírhatná, hogy ilyen valaha megtörtént. És pont olyan békésen illeszkedett az emberi történelembe, mint ez a vasútdarabka itt a tájba.

Azt mondják, kétféle túlélő van: aki állandóan erről beszél, és aki a családjának sem beszél róla. Akikkel én együtt töltöm a napjaimat, azok többnyire a harmadik generáció, és mindegyiknek van sztorija legalább a nagymamája nővéréről. Kicsit olyan érzésem van, hogy amikor szervezetten (például múlt héten az emléknapon) kell megnyilatkozni, senki nem akar kimaradni, mindenki mesél talán olyanokról is, akik egyáltalán nem álltak hozzájuk közel. Az izraeli nép kollektíve fenntartja az emlékezetet, nem engedik, hogy akár ők, akár a világ megfeledkezzen a Holokausztról. Hivatalosan azért, nehogy még egyszer megtörténjen, nem hivatalosan szerintem részben valódi, élő családi traumák miatt, részben megszokásból. Érdekes lesz majd 50 év múlva, amikor már senki nem fog élni azok közül sem, akik egyáltalán ismertek túlélőt, mennyire tart majd még ez a hagyomány.

Ami még szembetűnő, hogy a legutolsó mentőautóig minden, ami drága és korszerű, az egy (többnyire Amerikába) kivándorolt zsidó adománya. A kampuszon is, a közös zsibongó, a hálók, minden. Hogy ezt a mérhetetlen pénzáramlást mi táplálja, nem tudom. Különösen most, az izraeli állam évfordulója kapcsán látom, hogy ez a történet mennyire nem egyértelmű. A palesztinok képtelen megbocsátani azért, hogy az országuk egy részéről elzavarták őket, pedig annyira azért nem lehetett harmonikus az együttélés, ha a zsidók ennyire lobbiztak a saját országért. Múlt héten hallottam azt az összeesküvéselméletet először, hogy a Holokauszt épp emiatt volt mindig is annyira terítéken: ez képezte a tárgyalóerőt, kiválóan alkalmas volt arra, hogy mindenki másban bűntudatot ébresszen.

Nagyon európai gondolat az, hogy a civilizált együttélés jegyében engedjük már el a 60 éves sérelmeinket. Erre sem mindenki képes, Magyarországon sem, pedig ott már tényleg senki nem él, akit mondjuk Trianon érintett volna. Apróbb kezdeményezések, mint ez is itt, születnek azért, hogy legalább az értelmes fiatalok lássák át egymás szempontjait és ne gyűlölködjenek, és a mindennapokban ez össze is jön, de pont ez a pár témakör nagyon érzékeny. Én csak ülök néha, és igyekszem meg se szólalni, közben folyton megy a fejemben az elemzés, hogy "kinek van igaza". Itt nehezebb, mint az Európai Bíróságon.

 

*Elvileg pénteken napnyugtától kezdődik a Shabbat, de a ráhangolódás miatt már pénteken sincs tanítás, tőlem se várják el, hogy a pulykafuttatóban üljek, vasárnap elvileg már lehetne valami, de most még az esti research seminar is elmaradt.
**Fiúknak 3, lányoknak 2 év, elképesztően változatos szerepkörök vannak az elitprogramozótól a szociális munkásig, és mind ingyen utazhat az összes járművön, csak vinnie kell a fegyverét.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio