Feminista vagyok

Eddig nem tartottam magamat annak, nem volt szükségem rá. De mostanában egyre gyakrabban forr fel az agyvizem. Persze jó élmények is érnek, múltkor például egy francia benzinkúton nyitottam fel a motorházat, hogy megnézzem, milyen olajat kéne vennem, és a kutas megkérdezte, mit néztem én ott, majd elismerően hozzátette, hogy az ő feleségétől ilyet nem lehetne elvárni. Én meg csak néztem, kereket cserélni is tudok (miniszoknyában, éjszaka, M3 leállósávban bal elsőt, bizonyítottan), erőkomponenseket számítani is, mi ebben a pláne?

A szüleim, hogy ne gyakoroljanak nyomást a nemi identitásomra, se rózsaszín, se kék cuccokat nem vettek nekem kiskoromban, a szobám fehér volt, a ruháimat meg úgyis vegyes nemű unokatesóktól örököltem. Barbizni sose szerettem igazán, de azért volt pár, a fakockák, kisautók és nyomtatott áramkörök (hm, apai foglalkozási ártalom) között. A hajam praktikus rövid volt egészen addig, amíg ötévesen meg nem untam, hogy fiúnak néznek (szoknyát hordani nem volt opció, a fülbevalót nem bírta a bőröm), és szerencsére sose voltam tündéri, törékeny szőke kislány. A fütyi-punci problémakör jó sokáig semmilyen szerepet nem játszott az életemben. Az iskolában nem csak okosabb voltam a legtöbb fiúnál, pubertásig méretben is pariban voltunk, nem igazán éreztem magam elnyomva.

Ilyen háttérrel szerencsére szabadon választhattam, hogy a női eszköztár mely részeivel kívánok élni. Jelentem, a körömlakkoknak, szemfestékeknek és újabban a hidratálóknak behódoltam, de táskában és cipőben még mindig a praktikum számít, és ez alighanem így is marad. A hajam volt már 1 centistől fenékig érőig minden, utóbbit most visszasírom, nem akar nőni az istennek se. De most már legalább nem néznének fiúnak kopaszon se, erről gondoskodik a genetika.

Szóval marad az, amire a nők egy része panaszkodik, a másik része észre sem veszi. Hogy állítólag ha egy társaságban egy nő mond valamit, azt mindenki elengedi a füle mellett, de ha egy férfi megismétli, azonnal helyeselni kezdenek, és senkinek nem jut eszébe, hogy ezt már hallotta valahol. Hogy a "női" újságokban véletlen se fordul elő tudományos vagy technológiai hír, mert az a nőket úgyse érdekli, hacsak nem valami forradalmian új UV-szűrős hajfestékről van szó. Hogy még a Mensában is tartja magát az az ártatlanka nézet, hogy a gyereknevelés és a munka-magánélet egyensúlya az "inkább nőket érdeklő problémakör". És ez egyáltalán nem a férfi elnyomás, egyszerűen a nőkbe van olyan mélyen beleszocializálódva ez a szerep, hogy saját maguk tanítják be a pasijaikat is. Ez egyébként nem magyar sajátosság, sőt, a modern fogyasztói társadalom ezerrel ráerősít, nyugaton még régebb óta, mint nálunk. Tavaly láttam egy összeállítást 70-es évekbeli német reklámokból, ahol minden egyes nő elhülyült háziasszonynak volt beállítva, aki a morcos homlokú hivatalnok férj elköltözése előtti utolsó pillanatban jön rá, hogy melyik kávémárkát kell vennie ahhoz, hogy megmentse a házasságát.

Nagy-nagy szerencsémre a leonbergi teljesen ártatlanul vészelte át húszas éveit, és ő nem is tudja másképp elképzelni az életünket, mint úgy, hogy egymást támogatva, mikor kinek megy éppen jobban, megosztunk és megbeszélünk mindent (azért a pókot ő dobja ki, a szakadt ingét meg én varrom meg). Nem tudom, miért jó az egy férfinak, hogy ha 40 évesen szeretne két évet tanulni, ne tehesse meg, mert az asszony fizetéséből nem jönnek ki. Nem tudom, miért jó, hogy mindketten rávasalódnak egy pályára még kora huszonévesen, hogy soha ne szállhassanak le róla, soha ne próbálhassák ki egy kicsit a másikat. Nem tudom, miért férfiatlan elmosogatni, miközben az asszony kinyit egy sört (nem, nem azért, mert egész nap gályázott, hanem mert olyanja van, neki is lehet olyanja), vagy mitől nőietlen az, hogy hétköznap együnk hideget, mert mindketten este 7-kor esünk haza, és inkább nézzünk meg közösen egy filmet, mint hogy én két órát töltsek a konyhában.

Valószínűleg a csoporttársaim nagy része ezekkel a gondolatokkal még nem találkozott. A népszerű lányok hosszú hajúak, szexisen öltöznek, és vihorásznak, amikor az egyik srác megcsiklandozza őket, nagyjából ennyi derül ki a személyiségükről. Ja, van olyan is, akivel beszélgetni is lehet, például Lina, aki úgy énekel, hogy második lett valami litván tehetségkutatón, ezután eljött ide, és 21 évesen úgy érzi, hogy nem ért el semmit, vagy Derisa, akinek repülőmókusai vannak, és akiről eléggé el nem ítélhető módon mindig az jut eszembe, hogy "no little Asian, don't eat them raw", és aki egyszer elmesélte, hogy az unokahúga sikongatni kezdett, amikor meglátta a kutyájukat, az meg azt hitte, sípolós játék, és még jobban megszeretgette... Na, ők nem szoktak elmenni a bulikra, amikről aztán a selfie-k kikerülnek a Facebookra, de a fiúk se állnak szóba velük. Mint egyébként velem se. Nem igazán értik, mit akar az öreglány, csak nem flörtölni? Hát, azt semmiképp sem.

Bár volt egy priceless pillanat most hétfőn, amikor a prezentáció kedvéért (hátha pasi jön a tengerészeti think tanktől) felvettem a piros magas sarkút és a combközépig érő szűk szoknyámat, és a folyosón szembejövő csoporttárs, akivel még egy projekten is dolgoztunk együtt, azóta viszont levegőnek néz, elismerően végignézte a lábaimat, aztán rájött, hogy én vagyok, és zavarában köszönni is elfelejtett, csak az ádámcsutkája futott le hirtelen a nyakig begombolt inggallér alá. Szóval jó az az eszköztár valamire.

Hozzászólások

Érdekes elmélet! De ha valaha mégis azt akarjátok, hogy hölgyként kezeljenek benneteket, akkor a túlzott feminizmus sem igazán jobb a házicicáknál.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio