Szent Jakab beájulna

Címkék: 

Jó újra egy nagyvárosban, ezt kijelenthetem. Úgy simul rám a beton, mint az újra felvett cipő, mikor végre rászánom magam, hogy kivegyem a kavicsot. Mint amikor átszáll az ember a De Brouckere-en, és valahonnan eszébe jut a fickó keresztneve.* Kicsit borzongató a felismerés, hogy tulajdonképpen ezt érzem otthonos környezetnek, ugyanakkor jólesően ismerős, hát a fenébe, itt van Starbucks, koloniál építészet, felhőkarcolók, metrók, és itt van, aki már látott magyart**. Viszont örömtelien messze van kis hazámtól, ami leginkább azért boldogít, mert így nem érzem magamon a NER bélyegét, így én mondhatom el Magyarországról, amiért én büszke vagyok, hogy onnan jöttem. Persze ez is biztos az én fejemben van, elvégre én se kezdek el egy random brazilt piszkálni azért, hogy egy csomó szegénytelepet felszámoltak a vébé kedvéért, a lakosokat meg kizsuppolták. Akkor mondjuk azt, hogy érdekes élmény itt lenni.

A Plaza de la Constitución őrségváltása igazi dél-amerikai fiesta, nem ám holmi szánalmas tisztelgés puffos naciban, mint a svájci gárdistáknál. Először jött egy pár fúvós, kicsit üvöltöztek a tisztek, kicsit tisztelgett mindenki, azt hittem, nagyjából ez az, amiről a felhajtás szól. És akkor meghallottam egy konkrét nagyzenekar lármáját az épület túloldaláról. És bevonult egy trombitás osztag, egy dobos különítmény, két lovas kompánia, ránézésre két komplett század gyalogos, egy harci mazsorett meg egy teljes fúvószenekar, és nem túlzok, fél órán át ment a zenebona, üvöltözés, tisztelgés, fegyvert/tubát vállhoz meg miegyéb.

A katedrálist épp felújítják, de azért lekaptam egy papot, amint épp a gyóntatószékben posztol. Mármint nem a blogjába, bár ki tudja.

Aztán a kézműves piacra mentem, egészen konkrét beszereznivalókkal a fejemben, nagyrészt azoknak, akik a blogot olvassák, úgyhogy nem specifikálom, de utána megtoldottam még két gyönyörűséges kerámia martinispohárral (a formája legalábbis olyan, hogy mire fogom használni, fogalmam sincs, de leszólt a polcról***), azt elárulom, mert nekem lesz. Innen a Santa Lucía-dombon vágtam (a meredekségre való tekintettel inkább hágtam) át. Itt jöttem rá, hogy ez is pont ugyanolyan, mint a többi város, a látkép annyiban más, hogy két panelház általában nem kandikál(nak? van annak értelme, hogy And?) ki az Andok.

Az ebéd a Mercado Centralon zajlott, ami tényleg egy turistacsapda, már a halárusoknál elkezdődik a szólongatás, így fényképezni se tudtam, csak elmenekülni egy sötét mellékfolyosóra, ahol aztán megtaláltam, amit kerestem: a La Julita nevű, kizárólag helyi erők által látogatott, koszos, sötét, eldugott kis éttermet. Az étlap spanyolul volt, de semmi gond, angolul se értettem volna, mi van rajta, magyarul meg nem hívjuk sehogy ezeket az állatokat, mert azt se tudjuk, mi az, úgyhogy azt ettem, amit már láttam máshol leírva, nehogy úgy járjak, mint a leonbergi Bilbaóban. Később láttam ugyanannak az ollóit jégbe hűtve, szóval vélhetőleg valami rákféle lehet (nem homár, garnéla és királyrák, azt azért felismerem minden munkanyelvemen). Viszont kérés nélkül hoztak egy kis műanyagpohárban pisco sourt, meg kistányérban ceviche-t, vastagon megérte a hely.

A Tripadvisoron sokan gágognak boldogan a helyi Szépművészeti Múzeum fantasztikus építészetéről, na de ők többnyire amerikaiak, azt se tudják, mi fán terem a barokk, úgyhogy nekem nem volt akkora durranás. Viszont az alkalmazásban sehol nem jelzett kortárs múzeum hozta az elvárt szintet a 200 forintos jegyár után. Van egy kiállításuk a mai anyaságról és feminizmusról, na, abból meg bírtam volna lenni a méhlepény eltemetésének videója nélkül, de egyébként semmi gond.


"Az esőerdők olyanok, mint a vécépapír, ameddig van belőle, nem értékeljük"

Végül elszédelegtem a Neruda-házba is. Fényképezni itt is csak az udvaron lehetett. Ez is úgy néz ki, mint egy hajó, itt is nagyon pofás festmények és egyéb dísztárgyak vannak, például Diego Rivera képe a háziasszonyról. Megható egy sztori: egyszer egy forró éjszakát töltöttek együtt Santiagóban, aztán sokkal később Mexikóban futottak össze, amikor Neruda már befutott költő, és mellesleg házas volt. Hat évig titokban voltak együtt, ezért vették a telket és építették a házat, ami a nőci boglyas hajáról kapta a La Chascona nevet. Utána összeházasodtak, de a ház maradt. Amikor Neruda meghalt, az pont egybeesett a katonai puccsal (nem véletlenül), és a házat konkrétan vízzel árasztották el, asszonyka viszont sietett megmenteni, és itt ravatalozták fel Nerudát. 85-ig, haláláig itt élt az özvegy is.

A nap eseményeit a hostel hirtelen megbokrosodott wifije miatt a Strasbucksban bíztam a felhő örökkévalóságára, ami azért volt hiba, mert a Picasa egyszerűen megfagyasztja az itteni számítógépeket. Tehát sajnálom, kép egyelőre nem lesz, viszont az őrségváltásos videókból kaptok. Becsekkoltam egyébként a frankfurti járatra, ottani idő szerint péntek 14:55-től ismét azonos időzónában leszünk mindannyian! Addig is prekolumbiánus művészet, borászlátogatás, Hard Rock Café és gratinírozott zöldbab (a cuki öreg tengerész ajánlásával).

*Jonkheer Henri Ghislain Joseph Marie Hyacinthe, gyengébbek, illetve nem belgiumi illetőségűek kedvéért.
**A kézműves piacon az egyik néni. A következő mondatában pontosított: ukránok voltak, de hát az már olyan közel van, nem?
***Az Avatár óta tudom, hogy a vásárlási szokásaim abszolút spirituálisak: ha megszólít egy darab, azt mondom, "jössz", mint Ney'tiri Jake-nek.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio