Tíz kiló

Mármint -méter. Nem első alkalommal futottam ennyit, még csak a Facebookon se ez volt az első megosztott ekkora táv, de most először volt közben rajtam chipes rajtszám. Ami igazából motivált, hogy minden befutónak érmet ígértek, nekem pedig 4 év karate, 5 év vívás és számtalan egyéb elvetélt sportolási kísérlet során se sikerült soha érmet szereznem. Nem mintha nem lennék versengő alkat, csak sajnos azt a sportot még nem találták ki, amit eléggé szeretnék ahhoz, hogy eleget beáldozzak a születési adottságaim leküzdésére*. Na de itt nem a győzelem, nem a részvétel, hanem a fontos. A Zunijóban való tízéves tagságunk és az ezalatt zabrált pénzből felújított ojjektumok adták az apropót, illetve az útvonalat, az alacsony költségvetés pedig az útban tornyosuló kukásautót.

Ráadásul futhattam pár kört bemelegítésnek, ugyanis elnéztem valamit, és holland couchsurfinges vendégemet elmulasztottam benevezni. Annak ellenére, hogy "lezárták" a nevezést, a verseny reggelén simán, sorban állás nélkül kiadtak egy plusz sorszámot, úgyhogy megszereztük a jogot, hogy a csepergő esőben kétezredmagunkkal bezsúfolódjunk az Erzsébet tér elkerített csücskébe, ahol XY rekreáció és szervezés szakos hallgató 32 fogas bemelegítést tartott. Az olimpikonok két perc után megszöktek az első sorból. Ezután laza felvezető futás következett a Zeneakadémiáig, ahol beizzítottam Lovasit meg az Endomondót, és átléptem a felfújt indítókaput.

Engem az autópályán is az tart ébren, hogy soha senki ne menjen előttem még azonos sebességgel se. Ebből következően teljes erőből rohanva cikcakkoztam a technikai pólós profik között egészen a hatodik kilométerig (valahol a Rakparton), mikor elfogyott a kraft. Lihegésemet náthafuldoklással leplezve tepertem tovább, és még jó, hogy pár kilométerjelzőt nem vettem észre, mert körülbelül a nyolcasnál feladtam volna. A végén majdnem baj lett, mert a vicces kedvű szervezők az Október 6-a utca sarkára kitették a tízest, aztán futtattak még vissza az Erzsébet térre, ami külön kitolás egy olyan egyénnel szemben, aki akkor is sztrájkba lép, ha az aerobikedző levezényli az "utolsó" nyolcat, és utána beüvölti, hogy "tartjuk, még nem tesszük le!". Hát nem tettük le, különös tekintettel a Rackajam Csikós (Pusztán születtem) című számára, ami épp ekkor szólalt meg a fülemnben. Kaptunk szép négyzet alakú érmet, vászonzacskót szponzorsapkával, fittyfene. 

Szóval sokkal élvezetesebb másokkal versenyezve futni, mert a szigetkörben már hozzászoktam, hogy magamban "tesztoszteronbikák..." horkanással nyugtázzam a mellettem elhaladókat. Itt viszont az volt az élmény, hogy mind egyenlőek vagyunk**, tehát nincs mentség, elsőnek kell lenni. Végül 54 perc alatt sikerült beérnem. Azt hiszem, továbbra se a maratonokhoz igazodva veszek majd repjegyeket, de azért klassz érzés minden alkalommal lefejelni az első érmemet, amikor elhaladok a Pszinapszison festett, "Céltudatos" című álarc alatt.

 

*Magas vagyok, nehéz csontú, merev ízületekkel és nevetségesen alacsony fájdalomküszöbbel.
**Bár úgy tűnt, vannak, akik egyenlőbbek.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio