Ady Endre bekaphattya

A hétvégét Párizsban töltöttem. Megmondom őszintén, amikor Chateau Rouge-nál kiszálltam a metróból a szórólapot osztogató pakisztániak, a gyanús csonthéjasokat pirító arabok meg a sok egyéb színes egyéniség közé, az első gondolatom nem volt őszintén optimista. Az a sok amerikai mensás, aki egy facebookos körkérdésre, miszerint hova vitetné magát a hirtelen elébe ereszkedett magángéppel, Párizst választotta, biztos nem így képzeli el.

Természetesen itt is szörföltem, először egy Taf becenevű srácnak nem is a kanapéján, hanem egy túlméretezett emeletes ágyon. Ja, a sztereotípiák a koszos, igénytelen franciákról egyébként igazak. Ezeknek az volt a heppjük, hogy használjuk vécéöblítésre a fehérmosogatáskor, kézmosáskor vagy zuhanykifolyatáskor keletkezett vizet. Ez önmagában még nem lett volna gond, a mazochista környezetvédelem elvégre nálunk családi hagyomány, de Jóanyám valahogy megoldja úgy, hogy nem árad gyermekkorom temetői látogatásait idéző, masszív csatornaszag a nyitott fedelű tartályból. 

Ez a Taf egyébként egy számviteli végzettséggel bíró reménybeli fotográfus, nagyon kedves és nagyon depressziós. A barátnője a tárgyakból ítélve Japán-mániás, sokat ad a külsejére, és szintén imád utazni (ezt már az is mutatja, hogy nem volt jelen). Egész jól elbeszélgettünk, zenéket meg fotókat mutogattunk egymásnak, salátát csináltunk.

Akkor kezdtek érdekessé válni a dolgok, amikor ez a Taf este 11-kor kitalálta, hogy menjünk fel a Sacré Coeurhöz megnézni, ahogy az Eiffel-torony villog. Ő nem iszik, tehát csak az induktív pszichózis hibáztathatom az olyan, tőle eredeztethető ötletekért, mint hogy próbáljuk ki, tudnánk-e egy padon aludni ketten, vagy hogy a nindzsa-képességeim tesztelésére az lesz a legjobb módszer, ha a legváratlanabb helyzetekben rám veti magát, megcsiklandoz vagy lefényképez. Őrült szél fújt, vörös felhők szaladgáltak a párizsi égen. Olyan dolgokat láttunk, amire a legtöbb turistának nincs ideje a kipipálandó látványosságok mellett. 

Tényleg léteznek (Collignon zöldséges és a Café des 2 moulins az Amélie-ból!).

A Lafayette áruházba be se mentem volna, annyira utálom az ilyen helyeket, de ezért kár lett volna nem. 

A kínai újév tiszteletére a vonatkozó kisebbség végigsárkányozta az összes üzletet ebben az utcában. Kamaszok cintányéroztak és doboltak, a sárkányok meg többrendbeli behatolás után elrágták az ajtó fölé akasztott salátát. 

Mindezen csodákat csak az árnyékolta be, hogy a lelkesen velem loholó Taf csak egy éjszakára vállalt be, mondván, lehet, hogy a hétvégét máshol tölti. Én pedig posztoltam egy nyílt pályázati felhívást (bocs, auditmeghallgatáson voltam ma, életemben először 2,5 oldalas szószedettel) a másik két éjszakára, aztán a három jelentkező közül kiválasztottam azt, amelyik a legkevésbé tűnt tömeggyilkosnak. Egy perui srác volt, aki 8 éve lakik Párizsban (hogy hogy került ide, az egy konkrét legenda), és online marketinggel foglalkozik. Na, ennek ellenére időnként személyesen kell felkeresnie az ügyfeleket, és a főnöke péntek délután meglebegtette, hogy esetleg szombaton is ezt várja tőle. Azért odacuccoltam (rá is 20 percet vártam, imádom ezt a laza déli kultúrát, de gondolom, nekik nem 2 fokos szélben kell sziesztázniuk, amíg a másik kegyeskedik felbukkanni...), hetedik emelet, ohne lift, és az a lakás. A zuhanyfülke egy függönnyel leválasztva a tűzhely mellett, vécé kint, a hálószobára ajtó minek is. Még jó, hogy kanapé egyáltalán volt. Ha kutya lettem volna, abban a házban minden emeleten lett volna egy kölyköm, és megbántam volna.

Hullafáradt voltam az egész napos talpalástól meg a lépcsőmászásról, de neki salsás kedve volt, nekem meg pechemre fenn van a Couchsurfing profilomon, hogy ilyesmit is csináltam. És akkor már nyilván teszteli a merengue- és bachatatudásomat is. Aztán elváltak útjaink (külön kulcs nem volt), és legközelebb fél 3kor futottunk össze a kapuban: ő futva érkezett, én meg éjjel 2 óta  helyben futottam, hogy ne fagyjak kékre (ekkor, a Boulevard Raspailon toporogva gondoltam hirtelen elvigyorodva arra, hogy Ady Endre voltaképpen bekaphattya). Ekkor közölte, hogy a főnök beváltotta az opcióját, és neki mennie kell reggel, következésképp nekem is. A wifikódot meg elfelejtette (sic(k)), tehát ott helyben másik házigazdát se tudtam keresni. Komolyan elgondolkoztam, hogy életemben először negatív referenciát adok bárkiről is. Taf lebeszélt, de ha ez a perui továbbra is negédes üzeneteket küldözget, lehet, hogy mégis megteszem.

Szerencsémre Taf túl depressziós volt, hogy elhagyja Párizst, ezért hozzá visszamehettem, és csak négyen voltunk a párizsi viszonyok között megdöbbentően tágas (egyszobás) lakásban. 

Alapvetően persze nem a fenti élményekért jöttem, hanem mert itt dolgozik Madhu, egy indiai lány, akit még a Loire-völgyi túrán ismertem meg 2010-ben, és azóta nem találkoztunk, de valamiért az volt a benyomásom, hogy jól kijönnénk, és szemlátomást neki is, mert nagyon örült nekem. Mondjuk én meg a náthám kevésbé voltunk lelkesek, mert minden egyes találkozóról legalább fél órát késett, ami esetenként azt jelentette, hogy hajnali fél nyolckor (munkaidő előtt!) vártam a jeges szélben a Saint Georges téren, miközben egykedvű közterületfenntartók locsolták a járdát körülöttem (remélem, ez nem számít felmosásnak), máskor pedig azt, hogy utána még egy órát szobroztunk együtt szibériai körülmények között a Brassai-kiállításra várva. 

Belépve persze elégedettséggel töltött el, hogy nyilván ehhez is magyarnak kellett lenni, ugyanis ő Halász Gyula néven látta meg a napvilágot Brassóban, aztán pedig ilyen fényképeket csinált: 

A tanulságok: 1) új technikával bármit csinálsz, az kúl, 2) amit ma lefotózol, azt annyian lefotózzák, hogy 80 év múlva már nem lesz kúl, 3) fekete-fehérben minden kúl.

És nagyon sokat beszélgettünk és ittunk és ettünk. Én nagyon szeretek jó helyeken* enni, de ezzel az a gond, hogy a barátaimnak vagy pénzük van, vagy idejük. Itt ilyen probléma nem volt, Brüsszelhez képest olcsó volt a kaja, aludni meg nyilván majd a sírban. A leonberginek a következő képet küldtem a Breakfast in America nevű dinerből azzal, hogy ha gurulva érkezem Kölnbe, akkor ez lesz az oka: 

Ez kérem fehércsokis-mangós palacsinta (szirup még jött rá), meg a korlátlan és nem rossz kávé. Kellett is, mert vasárnapra volt még egy nagy tervem, a Pompidou.

Madhu nagyon szereti Párizst, és egész más volt egy fejlődő világbeli nézőpontja, akinek ez nem annyit jelent, hogy vesz egy fapados jegyet oszt' jónapot. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy kell egy "exit stategy" ahhoz, hogy ő kibírja Indiát. Nem tudom, ez mennyire általános. Mindenesetre neki eddig bejön a dolog, az ENSZ-nél dolgozik, tehát a találkozásunk networkingnek sem utolsó. Na de félre karrier, félre csúnya gondolatok, a lényeget akartam leírni.

Az utóbbi hetekben elég sok vergődésem volt, és nem értettem, miért: elvégre Budapesten lakom, vannak barátaim, eszem zöldségeket meg ilyenek. Aztán a negyedik szaladgálós napra azt vettem észre, hogy Párizs tulajdonképpen gyönyörű. Adynak igaza volt. A mai napig érezni a bohém értelmiség jelenlétét, az épületekben meg ott halmozódik a fajsúlyos történelem és a fogyasztói társadalom egymás mellé préselve, meghintve a globalizáció pöttyeivel. Jó nagy müzli az egész, de ízletes. 

A lelki életemről pedig annyit, hogy úgy látszik, jót tesz nekem a vándormadár életmód, mert pillanatok alatt a helyére került a hülye kis életem összes régi-új szereplője, még ha pillanatnyilag más-más országban tartózkodnak is.   

*Ez alatt nem felvágós helyeket értek, ahol fél méter átmérőjű tányéron szuflét, redukciót meg egyéb latin eredetű szavakat tálalnak, hanem igazi ételeket olyan tálalásban, ahogy egy barátnál kapná az ember.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio