Egy átlagos hétvége...

Ebből a hétvégéből még magamhoz se tértem, már mindjárt itt a következő, úgyhogy gyorsan átadom a történteket az örökkévalóságnak. Péntek délután erotikus szabadulójátékra voltam hivatalos két párral, este Infected Mushroom koncert volt, másnap pedig Manu Chao. Ja, egyébként ezért mentem haza.

Megannyi szabadulójáték meg nem fáradt veteránjaként azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a Sexyti egy vacak szabadulószoba. Persze vicces, hogy mindent műpuncikból kell kikotorni, és átlag fél percenként jutott eszembe, hogy 1) ki az az agyahagyott búvárgörény, aki ilyeneket* tervez, 2) ki az az ízlésficamos perverz, aki ilyeneket vásárol? De ha az Isten hangja (gyk: az eligazító hölgy, aki utána kaputelefonon adja a segítségeket) már belépéskor azzal fogad, hogy segítség nélkül még senki nem jutott ki, és egyébként ez már a könnyített verzió, akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy valamit elkalibráltak. Például kapsz négy számot, és hogy abból melyik 3 lesz a számzár kódja, az teljesen véletlenszerű. Persze ilyen körülmények között állandóan elakadtunk, amikor is kegyesen ránk csipogott Isten, és megkérdezte, hogy milyen kód jött ki. "1234" - mondtuk. "Nem jó!' - felelte. "2134?" - próbálkoztunk. "Igen, az az!" - lelkendezett. Ezek után el lehet képzelni, milyen gyomorszorító, tenyérizzasztó izgalom volt odasétálni a széfhez és beütni tényleg a kódot. Egyszóval a remek társaság ellenére nem voltam elragadtatva.

Ráadásul utána rohannom kellett, ha már összetrombitáltam a pokol összes mensását - na jó, nagyrészt a falkát, Desirée-vel kiegészülve, gombászni. Azért hangulatfestőnek beidézem telefonbeszélgetésemet Békával, a koncert kezdete előtt 20 perccel.
- Helló! Hát te hol vagy?
- Még itthon. Új mosógépem van, és még simogatom.

Később kiderült, hogy azért fogadta ilyen örömmel és gyengédséggel nevezett háztartási gépet, mert a tábor után közvetlenül elromlott a régi. Már annyira súlyos volt a helyzet, hogy ingben járt dolgozni, mert elfogytak a pólók. Méla undorral mutatta, hogy mi van rajta (fekete alapon szürke-narancssárga csíkocskák és számocskák, egészen diszkrét lett volna, ha nem rikít az UV-fényben). Igyekeztem megvigasztalni, hogy a Fefe bogárfogó színű, "24 órás programozóverseny" feliratú pólói sokkal, de sokkal rosszabbak, de azt hiszem, a mosógép mégis hathatósabb gyógyszer volt a problémáira.

A koncert pedig elsősorban nem a banda miatt volt jó ("Ezeknek a színpadi mozgása alulmúlja az enyémet" - jegyezte meg fitymálva Béka, ami az ő ismeretében** nagy szó), hanem a sok kedves, barátságos és pörgős futóbolond miatt, akik körülöttünk ugráltak. Volt egy fiú meg egy lány, akik, ha pár, akkor ezúton üzenem nekik: nagyon menő dolog egymástól több méterre táncolni és minél több embert bevonni a körbe ahelyett, hogy egymásra lennének csavarodva.

Utána Bajusz, Fefe és S. úr felváltva mentek el inni és vesztek el, Béka pedig egyszerűen nem adhatott mást, csak mi lényege, úgyhogy időről időre filozofikus szófosásba fulladt a bulizás. Ugyan egyszer sikerült felheccelnem a Békát, hogy menjen oda egy szerinte különösen szép, szerintem csak különösen magas lányhoz, de utána elszúrtam neki, mert odaküldtem Fefét, hogy szedje fel a csaj barátnőjét, mire Fefe Békához kezdett beszélni. A pokolba vezető út burkolata, ugye.

Továbbá megállapítottam, hogy minél messzebb vagyunk a belvárostól, annál később van, ezért gyorsan kocsiba ültünk és besuhantunk a Király utcába. Némi tévelygés után persze a Subwayben ülepedett le a buli. Itt én azért szoktam enni, hogy bírjam még az éjszakázást, erre nem volt még olyan este, hogy innen ne egyenesen hazamentünk volna. A biciklim a Lágymányosi hídnál maradt, ezért égetően fontos volt másnap Fefét becsalni a városba.

Rögtönzött vízipipa-Dixit partit hirdettem tehát a töküres lakásomba (értsd: nincs szék, nincsenek poharak), és meglepetésemre négyen is eljöttek, ketten pedig összesen négy üvegpohárral gazdagították egyelőre nem létező készletemet. Feltelepedtünk a galériára, elfogyott két üveg rozé, és tényleg Dixiteztünk. Fefe teljes gázzal érkezett, energiától duzzadva (2 órát aludt), ezért rá hagyományoztam a Viktortól kapott Conrad*** energiaital felét. A Tajga réme váratlan hanghatások (Steve bácsi bedörömböl az ablakon a Váci úton, menet közben, kifogy alólunk a gáz, a Királylánnyal visítunk) közepette csikordult be a tett színhelyére, ahol már ska dübörgött a színpadról, de még csak az előzenekar, a Bohemian Betyars volt az.

A koncertről én nem tudok ilyen okosat írni, csak egy kis szentimentálisat. Éppen 10 éve, a Szigeten hallottam először (a 10 éves korom óta ismert Bongo Bongot nem számítom ide, mindenki azt ismeri, de a legvackabb száma), egy napra mentem, Punjabi MC koncertre (úristen, azok hol vannak már??), tequiláztunk Raméval és Desirée-vel, és az artistaligetben egy vörös rasztás fiú a La Primaverára zsonglőrködött. Akkor kezdtem spanyolul tanulni, értettem, hogy a szövegnek semmi értelme, de a zenében benne volt, amit szavakkal nem lehetett elmondani. És később úgy jártam vele, mint mostanság Avicii-vel: minden számról, ami megtetszett, kiderült, hogy ő írta. Rázizzentem. 2007-ben az ő szigetes koncertje hatására kezdtem blogot írni. Kétszer elment közben az áram (mármint koncert közben; a blogot már meg se tudnám számolni, hány ilyen esemény szakította félbe, de a Sziget Nagyszínpad azért más kaliber), nekem meg fel se tűnt: az első sorban kiválóan lehetett hallani.

Azt mondogatta folyton Manu, hogy "crazy Budapest". Miért, máshol mit csinálnak az emberek a koncertjén? Mert én akárhol voltam, Bécstől Brüsszelig, mindig ez volt. Lábujjhegyről kell még ugrálni is, mert nincs annyi hely, hogy az egész talpad letedd, rekedtre üvöltöd a torkod, szemezel Madjiddal és igyekszel nem nagyon mélyen letüdőzni a masszív fűpárát. Három nappal később is rekedt vagyok, gondolom, a közönség jelentős része nem kerül élő adásba a plenáris ülésről, de ez az, amire csak azt tudom mondani: megérte!

Nem tudok mást írni, mint hogy az év legjobb koncertje volt, közben is tudtam, hogy az, és ahelyett, hogy szomorú lettem volna emiatt, képes voltam ott és akkor örülni neki. Na, ez nálam nagy szó. Manu tizenöt éve nem ír új zenét, csak remixeli az eddigieket. Mégis jó. Ehhez mindig vissza lehet nyúlni, legyen belőlem akármi, legyek bárhol a világon, ha látom, hogy fellép valahol, csak odamegyek, és tudni fogom a szöveget is meg a dallamot is. És visszaemlékszem, milyen volt, amikor először hallottam, és annak is örülök, hogy valamilyen szinten közösséget tudok még vállalni azzal a tequilázó kiscsajjal.

*Ilyenek alatt gördeszkázó hímvessző, 80 centis, leszbikus guminők és lendkerekes mellek értendők.
**A Béka úgy táncol, hogy egy pohár sörrel a kezében ütemesen bólogat, majd egy véletlenszerű pillanatban egy tulajdonképpen egész jól koreografált mozdulatot tesz, majd megint megmerevedik. Ha nagyon elszabadul a pokol, akkor kibontja félméteres sörényét és headbangelni kezd.
***Igen, apukám, ez az az elektronikai bolt, amelyik nélküled csődbe menne.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio