EMAG, Pozsony és a leonbergi

Ez némileg rafináltabb bejegyzés lesz, mint az előző. Tudniillik némelyik külföldi (mondhatnám, hogy nyugati, de az események egyik főszereplője éppen nagyon, mondhatni túlságosan is keletről érkezett) szereti körbeturnézni Közép (Kelet-?) Európát Pozsony, Bécs, Budapest és esetleg Prága érintésével. Ha valaki számára nem volna egyértelmű, ezek közül történetesen az én szülővárosom toronymagasan veri a másik kettőt, de mivel ezt szinte minden városhoz képest el lehet mondani (na jó, Barcelona, New York és London azért szorongatja, de például romkocsma, Fruccola, máklikőr és falka egyikben sincs, úgyhogy már maga az összehasonlítás is nevetséges), ezzel még csak a helyet töltöm ki, amíg ki nem találom, hogyan tudnám legjobban érzékeltetni az európai mensás találkozó (EMAG) idei lefutását.

Talán néhány idézettel.

- Szeretnék menni wooofingolni, ez egy olyan program, ahol biofarmokon lehet önkénteskedni...
- Miért nem jössz egy norvég lazacfarmra? Az meg lenne a subwoofing!

- Nem vagyok fáradt, pedig illene.

- Mi az ott a nevedben?
- Kérdőjel.
- Biztos dán æ. 
- De ez a srác német.
- Nem vagyok német, csak megszálltam Németország egy 50 m2-es darabját!

- Tartom a mandzsettagombot és emelek egy lábbal!

- Mindegy, mivel sújt minket az Univerzum, jöjjön bár lasagna sült krumplival...

- Imádnám, ha elütne egy elektromos autó. 

Úgy kezdődött, hogy Danny, a maláj repülőmérnök, akivel Balin találkoztam, és aki megédesítette a Kuala Lumpur-i várakozás unalmas óráit, úgy döntött, kihasználja a 90%-os kedvezményét a repjegyre és átruccan az EMAG-ra. És persze akkor már előtte Bécs és Budapest. Balszerencséjére pont egy picike aszinkronban azzal, ahogy én közlekedtem ugyanezekben a városokban. Tudniillik a kalózok a hátuk közepére nem kívántak még egy mensást, ezért kint nem tudtunk találkozni, itthon meg én rohangáltam, mint a mérgezett egér, modellt feküdtem, baracklevet vittem Raménak és épp megsimizhettem a kis pocok fejét, mielőtt rázendített volna az Éhező árvák című opera falzettszólójára, úgy három perccel az érkezésem után, amikor Ramé még csak a gátmetszésig jutott el a szülés történetének ismertetésében. 

De Pozsonyra minden összeállt, Bajusz tagtárs Renault-nak nézett Opeljében közelítettük meg a cseppnyi szomszéd cseppnyi fővárosát. Nem akarok én semmit leszólni, de Pozsony tényleg akkora, hogy a bevezető városnéző túrát csak azért tudták kétórásra elhúzni, mert nem ismertük a környék helyszínrajzát, különben valamelyikünk biztos mutatott volna az idegenvezetőnek egy rövidebb utat.

Este "jégtörő" parti volt, ami nem azt jelenti, hogy acélbetétes cipőben beszabadultunk egy hűtőházba, hanem hogy kiraktak egy csomó kaját, kapott mindenki két italjegyet, színpadra állítottak egy klezmerzenekart, aztán ránk hagyták, mit kezdünk vele. Többnyire azt kezdtük, amit mensások szoktak: sáskahad módjára leraboltuk az asztalokat, örömmel fedeztük fel, hogy azzal az egyeuróssal, amivel máshol legfeljebb egy bevásárlókocsit tudunk átmenetileg megszerezni, itt egy korsó iható sört juttathatunk belsőnk megnyugtató biztonságába, végül egy TeeKay becenévre hallgató örökmozgó német vezetésével meglehetősen szakszerűtlen körtáncba kezdtünk.

A csoda akkor ütött be, amikor (m)elegem lett és kimentem levegőzni az Uncsitesó által csak bláz klubnak nevezett térségbe az ajtó elé. Főleg az ifjabb korosztály képviselői pöfékeltek, akik egyébként egyenesen (görbén?) érkeztek Angliából, ahol 8 napos ifjúmensás ereszdelahajamot tartottak. Itt elegyedtem beszédbe először egy olyan ritka spanyollal, akinek csak három neve van, majd azzal, akiről első látásra eldöntöttem, hogy ő lesz az a srác, akire sokatmondó pillantásokat vetek a rendezvény ideje alatt, majd, miután ő teljes érdektelenséget tanúsít, egy darabig még álmodozom róla, aztán elfelejtem (alternatív játékszabály: mérsékelt érdeklődésétől úgy zavarba jövök, hogy az egészet elszúrom, bizony).

A városnéző túra előtt egyszer csak felbukkant ő, akitől elsőre lefagytam, mert annyira hasonlított a Vészre, de azért az agyam egy része tudta, hogy nem lehet, hiszen egyrészt a Vész multirabszolga Svájcban és egész biztos nincs ideje holmi fogalmatlan, elitista férgek babazsúrjára, másrészt pedig a Vész soha nem békült volna ki a szeplőivel és a szemüvegével, így rövid és részben sebészi úton megszabadult tőlük (a megvalósítást a fantáziátokra bízom). Az összeállítást ez esetben egy később még szerephez jutó szalmakalap egészítette ki. 

Aztán megszólalt és akkor meghallottam azt az oregoni srácot, aki a tavalyi amerikai táborban három napig kiskutyaként loholt a nyomomban, majd amikor rászántam magam, hogy feltárjam előtte az ezzel kapcsolatos érzéseimet, elnézést kért, mondván, Asperger-szindrómás, nem érti a nonverbális jelzéseket. Mindenesetre a gálavacsorán olyan tangót nyomtunk a több száz fős közönség előtt, hogy egész este kaptam érte a gratulációkat (amiket furfangosan átirányítottam őhozzá). Szóval pontosan az ő "exactly"-jei szóltak ennek a fiúnak a szájából, és egyre jobban tetszeni kezdett, csak az volt a gond, hogy biztosan fiatalabb, mint én, lévén, hogy egyetemista, és úgy viselkedik, mint egy nyeretlen hatéves. És akkor előhúzta a személyijét. Idén lesz 35. És akkor van a szülinapja, mint Carlosnak.

Hát vele beszélgettünk elég hosszan, egészen ameddig égető szüksége nem lett egy sörre (németek...). Akkor aztán elváltunk, különös tekintettel arra, hogy kijelentette: ő remekül megvan egyedül, és hacsak nem talál egy olyan (de olyan de olyan) nőt, ez így is marad. Vállvonás, hát akkor marad az eredeti forgatókönyv, te menjél sörözni, én meg majd mélyértelmetlen beszélgetéseket folytatok random hollandokkal. Így is lett.

Másnapra aztán gyakorlatilag egész napos kárpáti bortúrára neveztem be, így nem is találkoztunk. Este a folyóparton volt piknik, ahol napi jócselekedetként egy duci belga filmes lánnyal dumáltam, aki a többiektől pár száz méterrel lemaradva döcögött. Utána egy holland séf meg egy szlovák kisfiú telepedtek mellém, és egész addig folytattuk az eszmecserét, amíg utóbbi el nem kezdett nagyon obszcén kérdéseket feltenni, de nem panaszkodhattam, elvégre az Unicumot én vittem. Dannyvel laktunk egy hostelben, ami szerintem teljesen megalapozottan lett Szlovákia legjobbja, mindenkinek csak ajánlani tudom! Légkondicionált chillout terem, adnak kávét, sört és melegszendvicset, ingyen van a wifi és tényleg szép, kulturált és tiszta az egész, a szekrények pedig akkorák, hogy az én utazótáskából lett repülőszerencsétlenségem is belefért. 

A péntek lett aztán a sorsdöntő nap, amikor a kocsmatúrát tartották. Ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy elkértek tőlünk 10 eurót, aztán elvitték a csapat egyik felét a Beer Palace-ba, ahol 1 euró volt a sör, ott kaptunk egy sört, aztán félúton csere, mentünk a Fresco Winerybe, ahol 2 euró volt a bor, kaptunk egy pohár bort, aztán szabad foglalkozás. Na jó, ezt nem tudtuk előre. Mindenesetre a kiszemeltem egy ponton felszívódott, és miután legközelebb egy tömzsi, lófogú lánnyal láttam elmélyülten beszélgetni, olyan nagyon nem is érdekelt. Többen elhatároztuk, hogy új szintre emeljük az élményt, és elmentünk az UFO-ba, ami egy futurisztikus híd tetején van, ferdén visz fel bele a lift és nagyon nagy fless a vécéje. Sajnos azonban, érthetetlen módon, a hely 11-kor zár. Ezután a hasonló magasságban található Skybarba mentünk, de oda nem fértünk be, és ekkor kezdődött a mensásoknál szokásos tévelygés, amire minden nyelven van egy külön szó. Nálunk S. úr vezette be a "pöcsölencia" fogalmát. Végül valami főutcai kiülős helyen kötöttünk ki, ahol konkrétan semmi nem volt, amit inni akartam volna, így egy grépfrútlé fölött darvadoztam éppen, amikor a semmiből felbukkant A srác. Mint később kiderült, a színfalak mögött korántsem a hoppanáló tehetsége indokolta ezt az egyébként jellemző mutatványát, hanem a szívós, elkeseredett talpalás utánam. 

Egyből felélénkültem, és amikor meglátta, hogy nem Danny mellett ülök, ő is. Rólam folyton azt hiszik, hogy ha folyton egy pasival mászkálok, azzal együtt is vagyok, holott többnyire csak arról van szó, hogy az illető engem ismer vagy kedvel, én meg elviselem vagy kedvelem. Mondjuk aki egyszer látta már, hogyan szoktam közlekedni a tényleges párommal, az utána biztos nem téveszti össze! ;) Itthoni rendezvényeken J miatt szoktam ezt megjárni, ugyanis épeszű pasi nem hajt a J nőjére, Pozsonyban meg Danny volt a soros. 

De ezen az estén minden jól alakult. Kószáltunk jobbra, kószáltunk balra, végül megint a Beer Palace-ban végződött az este (hittem én), ahol távozásunkkor átváltottak szlovák popzenére, úgyhogy én inkább kint maradtam. Egyszer csak megjelenik az ajtóban egy korsó sör és egy szalmakalap, rövid eszmecsere után úgy határoz, hogy nekem még innom kell és kezembe nyomja a sört, majd eltűnik. Jobbul a zene, lemegyünk táncolni. Folyton a lépcsőt lesem. Lejön? Nem jön? Tudja, hogy itt vagyok? Érdekli? Hosszas tépelődés (közben persze ritmusos vonaglás) után úgy döntök, egy kétbetűs kitérő nem ront sokat a helyzeten. Kifelé jövet megint szembejön a szalmakalap...

Hát így kezdődött. 

Másnap a 38 fokra való tekintettel szabadságoltuk magunkat a nemzetközi pörgésből, és bár egy kicsit sajnáltuk a Mensa tiszteletbeli csoroszlyájának előadását "Okos emberek hülye dolgai" címmel (avagy: amikor utólag örülünk, hogy nem vallottuk be, hogy mensások vagyunk), a (körülbelül) Zleti Piasky nevű tó hűs vize sokkal csábítóbb volt. Este pedig a nemzetközi találkozók másik állandó eleme, a gálavacsora volt - hehe - terítéken. Dress code: formális, vagy valamelyik Pozsonyban megkoronázott király vagy királynő. Én csak azt bántam, hogy a szoknyám olyan rövid volt, hogy nem fotózhattam kedvemre csúszva-mászva. 

A program: szlovák népzene, néptánc, kosztümös vívás, funkyzenekar, utána dj, és persze az elmaradhatatlan sáskajárás. Megemlékeztünk a szlovák Mensa huszadik évfordulójáról is. A kezdetekről szóló film legalább olyan unalmas volt, mint a gyerekkori nyaralós videók. A végén az egész banda bezsúfolódott néhány taxiba, ahol a csak szlovák nyelven beszélő sofőrnek valahogy eltáncoltuk, hogy a Sub Club nevű helyre akarunk menni.

Emberek, menjetek el a Sub Clubba. A vár alatti bunkerből egy tajt igénytelen, dohányfüstös tuc-tuc kocsmát csináltak, ahol nemhogy az italodat nem mered egy percre letenni, de igyekszel lehetőleg szemkontaktust sem létesíteni. A partifotós egy padon beájult lányt fényképez, mi pedig ott ülünk gálaruhában, egyesek konkrét mandzsettagombokat pottyantanak az asztalra, majd az egész intelligens társaság zúzásba kezd a stroboszkópok fényében. A leonbergi előzékenyen füldugót ajánl fel nekem, amit örömmel elfogadok. 

A lehengerlő élmény után már tényleg csak a még nyitva lévő helyekre vadászunk, de sajnos 4 körül mindenhonnan kidobnak. Sebaj, nagyjából ez is volt a terv. Van ugyanis még egy szép hagyomány: a Helsinki parti. Ez egy - stíl-, illetve értelemszerűen - Helsinkiben rendezett találkozón született, ahol valakinek hajnalban indult a gépe, a többiek meg szolidaritásból fent maradtak vele. Ez az időeltolódás leküzdésének is remek módja: ha ugyanis egész éjszaka buliztál, a repülőutat holtbiztos, hogy végigalszod. Dannynek pedig pont 4-kor kellett mennie. Azt nem tudom, hogy csinálta, hogy a gálavacsorán viselt öltönyét teljes egészében elhagyta valahol, mindenesetre a hostel kulcskártyáját kétszer vesztette el. Szétszórt ázsiaiak...

Én vasárnap reggel még paráztam egy sort, ugyanis a leonbergi rendületlenül velem akart jönni Budapestre. De ahogy David Guetta mondja: When love takes over... Folytatás a következő bejegyzésben!

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio