Egy nap a Paradicsomban

Egy napot vidéken töltöttem, egy kedves ismerősömnél. Most nagyon kell vigyáznom, hogy mit írok, ugyanis indiszkréció esetén az illető könnyedén lekapcsolhatja a blogomat. ;) Ebből akinek kellett, az már megtudhatta, hogy kinél voltam és hol.

Többrendbeli kavarás volt azzal kapcsolatban, hogy Gyöngyöcskémet nyűjem-e vagy vegyem igénybe a MÁV-ot. Az biztos, hogy ha kocsival megyek, nem arra eszmélek még a pályaudvaron, hogy közvetlenül mellettem, felém irányulva egy utastárs olyasmit művel, amiről már az óvodában igyekeznek lebeszélni a fiúgyermekeket. Nőtársak, kiírok egy pályázatot: hogy lehet ezt frappánsan lereagálni?

Az utazás további része viszonylag eseménytelenül telt. Odaérve kiderült, hogy a J se tájékoztatott agyon (amszterdami poénunk, hogy ennek angol megfelelője a "they didn't inform us on the brain"), nem szólt például, hogy mountain bike-ot hozzak, ne országútit, mert a birtokáig bokáig érő homokon át vezet az út. Sebaj, toljuk, a frissen frizurált szomszéd bárányok látványa (Szöszke, tudod, milyen ostobán néz ki egy bárány farka, ha nincs rajta szőr? :D) meg a biomeggy mindenért kárpótol.

Eligazítás, programismertetés, nekiveselkedés. Mindig meglepődöm rajta, hogy egy ilyen kis faluban is van szabó, bébiszitter, 2-3 bolt meg két nyelven beszélő mérlegképes könyvelő. Na, itt ezek mellé még természetvédelmi terület is van, meg jó nagy kilátó a madaraktól hemzsegő tavak mellé. Ezek a tavak okozzák egyébként azt a mérhetetlen mocsarat, amin át kellett gázolnunk. Fél méter mély keréknyomban dagasztottuk a sarat, a középső barázdán gyilkos, szúrós gyomok nőnek, helyenként az egészet elöntötte valami mini-belvíz, akkor a szélén kell tolni, még magasabb gyomok között, és persze bárhol és bármikor elénk fordulhat egy öklömnyi kődarab. Spirituálisan mégis hasznos volt a kirándulás: megértettem, milyen az, amikor egy nőnek elege lesz, de úgy igazán, állítsátok meg a világot, ki akarok szállni, és akkor a nő megáll és hisztizni kezd. Én nem szoktam, de most közel voltam hozzá. 

Ennyi sok megpróbáltatás után elértük az EU-s pénzből felújított termálfürdőhöz. Ott áll mindjárt az EU-s pénzből felújított művelődési ház meg az EU-s pénzből kialakított játszótér között. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mégis van értelme a Vidékfejlesztési Alapnak, amiről annyit jártatom a számat. 

Voltunk a fürdőben vagy tízen, csütörtök lévén. Két és fél óra alvás állt mögöttem, előző nap szerda lévén. Úgyhogy némi kötelező ázás után ledobtuk magunkat a napozóágyra, és ezután arra emlékszem, hogy a J. rázogat, hogy ebédidő van, legalábbis a liba már pecsenyepirosra sült. 

Egyébként tényleg ebédidő volt már (fél 4), úgyhogy a megyeszékhely, pontosabban annak legjobb, folyóparti halászcsárdája felé vettük az irányt. Jót röhögtem azon, hogy a tulajdonos a homlokzaton is megörökítette a totemállatát, és mindjárt a valaha volt legmagasabb árvíz jelzése mellett ott díszeleg, hogy Lesőharcsa Kft. Kiültünk a teraszra, természetesen rozéfröccsöt ittunk, és néztük az alant kenuval, kajakkal, evezőssel és sárkányhajóval bénázókat. Kiderült, hogy a J. nem szereti a belsőséget, illetve hogy én még mindig imádom a halpaprikást túrós csuszával.

A fagyit már a megyeszékhely (a Mensa eredete szempontjából is fontos város!) legjobb cukrászdájában nyaltuk el, erről annyit, hogy berkenyés-tojáslikőrös, mascarponés-nutellás (ehelyett mindig mozzarellát akarok mondani, na az is érdekes lenne) és túrórudis. Mmmm....

Ezután már hazafelé tekerésztünk. Később értettem meg, hogy ez már azért nem esett jól, mert összesen 61 km-t tettünk meg. Nem csoda, hogy némi terápiás naplemente-nézés (tücskök, pipacsmezők, rozéfröccs) után eldőltünk, mint egy (két) zsák...

Ha egy férfi kitesz magáért... J otthona egyedülálló férfihoz képest meglepően lakályos éa felszerelt, de ami reggeli címén prezentált, azt méltatlan lenne a "falusi turizmus" címkével illetni. Hatféle sajt ízlésesen tálra rendezve, ugyanez húsból, házi lekvár (azon mondjuk majdnem összevesztünk, hogy szilva vagy barack), kefír, müzli, eper, kávé, tea, kakaó, és még a pálinkát is ajánlgatta. 

Kellett is az energia, a visszaút ugyanis kalandosabbra sikeredett a kívánatosnál. Szerencsére J-nek is jönnie kellett Pestre. Így már a pénztárban megtudtuk, amit a kalauznak is mi mondtunk el, de később hivatalosan is bemondták: a vonat elgázolt valakit, hogy az összes öngyilkos inkább akasztaná fel magát egy félreeső fára, aki meg véletlenül esik alá, az vigyázna magára (ezt lehet, hogy csak a túlfűtött képzeletem költötte hozzá), ezért pótlóbuszok járnak. Én már előző nap hallottam, hogy a buszon nem lehet biciklit, babakocsit, kerekesszéket szállítani. J megnyugtatott, hogy dehogynem. Én pedig tudtam, hogy ilyenkor nincs igazság, az erősebb bringa utazik, úgyhogy ösztökéltem J-t, hogy legyünk elsők a két busz közül az egyetlennél, aminek raktere van, és nyugodtan dobáljon ki bőröndöket, hiszen azokért, Gitane-nal ellentétben, nem fizetett a gazdájuk. Az utánunk jövő idősebb úriember némileg méltatlankodott is, de mindenesetre mi utazhattunk.

Kiskunfélegyházán pedig megint összezsugorodott a világ. Azt tudtam, hogy az a kolléganő, akiről (nem egészen alaptalanul) mostanában mindenkinek a friss, illetve a születendő unokái jutnak az eszébe, errefelé kolbászol, de arra nem számítottam, hogy a francia férjét pillantom meg, hiszen "ez nem a pasik dolga". Ráköszöntem, megbeszéltük, hogy "éltört á vonát", aztán útjaink (sínjeink) szétváltak. 

Sajnos a Nyugatinál J-vel is, pedig ez a nap, sártenger ide, harmadfokú égések oda, fantasztikus volt!

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio