Amikor kicsit elegem van már a változatosságból

Csodák hete. Pár napja vinnyogtam a sztrájk miatt, meg azért, mert áttették a szerdai ülést péntekre, és emiatt csak szombaton mehetek haza, de akkor legalább jó korán. Na, ebből az lett, hogy pénteken tényleg volt ülés, váratlanul jól is ment, pedig nehéz volt, elvont, technikai, borzasztóan gyors, különösen a belga küldött, aki ráadásul szadista vigyorral hadarta a mondókáját, és látszott, hogy ebből nincs kiút, olyan ütemben merültek a mentális akksik, hogy minden 20 percem után levegőért kapkodtam, aztán mire észbe kaptam, azt tolmácsoltam bele a mikrofonba, hogy "kedves, kollégák, 1 óra van" (ebédszünet, gondoltam én, fogalmam se volt, hogy a 25 oldalas dokumentum hány részletét akarják még megvitatni) "következő ülés ekkor meg ekkor, köszönöm mindenkinek a jelenlétet, az elnök kedvesen köszöni a tolmácsok munkáját..." MIVAAAN? Elengedtek? És vége? És vajon milyen ülés lehet még, amire beoszthatnak?

Mivel a programomat csak fél 2-kor tudhatom meg, nyugodtan beülhettem még ebédelni, és itt találkoztam az aznapi 2, azaz kettő ülésből a másiknak a gárdájával, akiket jól megnéztem magamnak, nem készülnek-e váratlanul bokát ficamítani, szívrohamot kapni vagy gyereket szülni, aztán udvariasan elköszöntem, betáncoltam a gépterembe, kinyomtattam a beszállókártyát, aztán teperés haza, kis szoknya helyett aranyporos farmer, mászkálós cipő, a kimaradt sminket, teát gyorsan bedobálni a hajnalban csíkszemmel összekészített táskába, aztán irány a reptér! Közben észvesztett sms-ezés Jóanyámnak, hogy ma jöjjön, ne holnap, a spanyol srácnak, aki ki akarja venni a lakásomat, hogy ma este nem lesz jó, a magyar csajnak, aki másnap a reptérre vitt volna, hogy mégse megyek. És nagyon örültem, hogy nem vesztettem el a reményt, és nem csekkoltam át előző nap a flex jegyemet szombatra.

Azt még tudni kell rólunk, hogy nem lakunk messze a Dunától, bár annyira közel se, hogy valaha elöntéssel fenyegetett volna minket. Ahhoz mindenesetre elég közel vagyunk, hogy aggódó telefonokat kapjunk mindenkitől, aki csak úgy hozzávetőlegesen tudja a lakóhelyünket. Én még olyat üzenetet is kaptam Facebookon, hogy "elvesztettem az anyukád telefonszámát, de hozzánk bármikor jöhettek!". Az emberek jószívűek, ha nem is mind tájékozottak.

Na de azt tényleg saját szemmel kellett látni! Le is mentünk nyomban a vízitelepre, ahol, hogy úgy mondjam, emberére akadt a folyó, mert mindjárt azt láttuk, hogy egy srác a vonatkozó sportegyesület pólójában két, homokzsákokkal megrakott túrakenut manőverez a derékig vízben álló utcán. Néhány közterületes ácsorgott még tétlenül a nevetségesen alacsony gát mögött, meg hozzánk hasonló katasztrófaturisták tátották a szájukat. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem kell egyéb óvintézkedést hozni, mint a borok magasabb polcra helyezése a pincében ("még leázik a címkéjük, oszt nem fogjuk tudni, melyik milyen" - aggódott Jóanyám), meg ha egész napra elmegyünk, akkor Atomot felköltöztetjük a tetőtérbe. 

A Mensa-listán persze elhangzottak tétova próbálkozások, hogy menjünk együtt a gátra, mensás pólóban, meg talán a hajunkba borotválva az egyesületi logót, de végül az is inkább velünk jött árvizet fotózni, aki a fotós listán asszociált egyből a szamaritánus akcióra. A legjobbkor voltunk a legjobb helyen, mert sikerült a vizet borzoló, szakadó esőt, pattogó jégdarabkákat, rommá ázott éttermi asztalt, menekülő embereket fotózni... ennek a rossz oldala, hogy nyilván mindaz, ami a fotón olyan jól mutat, azt a bőrünkön is megtapasztaltuk. Menjuval hosszú percekig lekötött minket az, hogy ő minden lépésével pumpálta ki a sportcipőjéből a vizet. Persze teljesen feleslegesen, mert ekkor a lezárt csatornák miatt az egy óra alatt esett 20mm víz a II. kerületből mind lezúdult, és Kelet-Európa Velencéjévé változtatta a Batthyány tér környékét. Eszméletlen jókat fotóztunk ismét a "ki viszi át", jobban mondva "ki hogyan viszi át" témakörben, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy csurom vizesek vagyunk.

Az már szinte hagyomány, hogy én megérkezem valakivel a Szabadság térre, aztán jön Fefe* és óriásit bulizunk a Belvárosi Fesztiválon. Ez alkalommal a PASO 10. szülinapja volt, a koncert közepén felhoztak egy tortát (mi a frászt csináltak aztán vele?), mindenki piros-sárga-zöld lufikkal meg esernyőkkel integetett (volt egy kis Belgium-utánérzése), és előszedtek olyan régi számokat, mint ami miatt annak idején a szőr felállt a hátamon, mert az az osztálytársnőm járt a bozontos dobossal, akinek a klikkje a "jónők" csapatának számított - velünk, kalózokkal kiáltó ellentétben. A csaj egyébként azóta bölcsész lett, amit én erkölcsi győzelemként értékelek. A zene viszont király volt, és azt hiszem, elmondhatom, hogy felavattam mind Optimust, mind pedig a teljes fotófelszerelésemet, ugyanis több órát végigugráltak velem.

Ebben a feldobott hangulatban indultunk neki az éjszakának**. Van nekem olyan, hogy bekattan a menés, meg van olyan, hogy a beszélés, na, hát most mindkettő. Fogalmam se volt már, hogy merre rójuk az utcákat, de ha bekapcsoltam volna az Endomondo alkalmazást, szerintem valami nagyon érdekes üzenetet írtunk volna vele az V. kerület térképére. És közben végigmondtam nagyjából az egész keletkezéstörténetemet, családfámat, rokonaimat és üzletfeleimet, meg a brüsszeli életemet, tekintet nélkül arra, hogy a Fefét ez érdekli-e. A legnagyobb extázis rájönni arra, hogy az ember éppen attól lesz menő, hogy csak csinálja, ami jön, és nem gondol arra, hogy ez most menő-e. Ja, persze csak ha alapból menő az ember. ;)

Na és hát minden megvolt, ami abban a városrészben érdekes, minden ki volt még világítva, és jó alaposan megnéztük, felültünk az óriáskerékre az Erzsébet téren, amiről sose gondoltam, hogy akarnám, de állati volt. Utána már a biciklim felé vágtunk át megint a Szabadság téren, de ekkor megláttuk a silent discót odabent, és hát ezt is muszáj volt kipróbálni. Annyira nem jött össze a szervezőknek, mert az egyik csatornán magyar retró ment, és amikor harmincnyolcan harsogják, hogy "bambusznád, majomkenyérfa, kó-kusz-di-jó!", az sok minden, csak nem silent. 

Ezzel együtt nagyon jó kis este volt, csak szegény Jóanyám aggódta megint halálra magát, ami nála úgy néz ki, hogy megsüt három kiló sajtos sütit, ekkor van éjfél, kivasal négy blúzt, hogy lekösse a kezét, aztán megfogadja, hogy ha kivasal még hármat, és addig nem jövök, akkor telefonál, a hetedik nem fogadott hívás (Adélka ugye silentdiscózik) után kiáll az útra nézni, hogy jövök-e, fél óra múlva hazamegy és tépi a haját, majd amikor megérkezem, zsörtölődve elvonul aludni, másnap megsimogatja a fejemet és közli, hogy azért jó, amikor hazajövök. 

*Lucia szavaival élve: NNJVI, vagyis Nem, Nem Járunk Vagy Ilyesmi.
**Na hát, ilyen értelemben mégis járunk.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio