Paradicsomi állapotok

Megpróbáltunk korán elindulni. Hm. Asszem, a Rijksmuseumnak tök mindegy, mekkora karikákkal a szemünk alatt támolygunk oda a kilométeres sor végére. Világgá kiáltom a véleményemet: nem szeretem a klasszikus szépművészeti múzeumokat (bár a pestit mindig is kedvenc munkaadóim között fogom számontartani, és picit sajnálom, hogy a világraszóló regisztrátori karrier helyett a szerény, mondhatni már-már középszerű tolmácskodást választottam)! Sokkal több "kultúra" meg "lélekemelés" van számomra a kortárs kiállításokon, még akkor is, ha néha szőrös p!nákat állítanak ki. 

Konkrétan.

Szóval attól eltekintve, hogy mekkora hű meg haj volt ez a múzeum, borzasztó sz@rul volt minden megszervezve. Kb. egy hete nyitottak többéves felújítás után, gondolom, a személyzet is kijött a gyakorlatból. Nincsenek se irányító táblácskák, se ülőhelyek. A bejáratnál ugyanúgy áll sorba az is, aki a neten gondosan megvette a jegyét, mint az, aki nem, csak utána szednek szét, amíg mi átmegyünk egy kapun, ahol tulajdonképpen tetszőleges A4-es papír lobogtatásával is át lehet jutni. Mint arról megbizonyosodhatunk ama uszkve fél tucat alkalommal, amikor véletlenül pisilni kell mennünk a szemlátomást egyetlen vizesblokkban, vagy netán merészeljük használni a liftet, mert ezek az útvonalak a kiállítótéren kívülre vezetnek, utána megint be kell csekkolni.

Megfáradva a járkálásban, Szöszkével lerogytunk egy lépcsőre. Eredetileg vizet akartunk venni, de a büfépulthoz hosszabb sor állt, mint kint a múzeum előtt, úgyhogy erről letettünk. De még öreg csontjainkat se tudtuk békésen pihentetni, mert jött egy teremőr, és ránk szólt, hogy a lépcsőn nem szabad ülni. "A földön szabad?" - kérdezte Szöszke, a rutinos. "Ööö... azt nem tudom" - vallotta be megszeppenten a teremőr. Ezek után kompromisszumként egy mellmagasságban lévő párkányra másztunk fel, ahol, ha lehet, még jobban rontottuk az emelkedett, túlvilági művészeti múzeum imidzsét, mint a lépcsőn. Még jó, hogy nem törtek ilyen babérokra.

Ez az élmény úgy kimerítette a lányok többségét, hogy visszamentek aludni a szállásra. Én meg örültem, hogy Donna (PrimaDonna) hozzám hasonlóan úgy van vele, hogy ha már itt vagyunk a világ egyik legbulisabb városában, akkor menjünk már és lássunk belőle valamit. Rávettem, hogy nézzük meg Amszterdam legrégebbi épületében, az Oudekerkben a World Press Photo kiállítást. Érdekes kombináció, én nem tudom, hogy ez a templom fel van-e még szentelve, mindenesetre körülötte a téren tetoválószalon, coffee shopok és kocsmák vannak, és ez némileg azért birizgálja azt, aki az élete csaknem felét katolikus iskolában töltötte (szerencsére az arány egyre javul). De odabent is vannak olyan érdekességek, mint a "huncut" stallumok.

Persze ide sok fotóbolond jön, és megnyugodva láttam, hogy nem csak én sasolom árgus szemekkel, hogy másnak "hanyaskenonja" van. De nem is kell szebb bizonyíték a "nem a felszerelés teszi a fotóst" elvre, mint az a fegyelmezett ázsiai, aki egész addig csak a kiállított képeket fotózta az 5D-jével, amíg észre nem vette, hogy én az orgona alját örökítem meg éppen. Akkor aztán utánozni kezdett.

A kiállításról: voltak a kötelező elemek: háború, meglőtték, kigyulladt, vérzik, felrobbant, összedőlt, gyászol, leöntötték savval stb. Nagyon hiányoltam viszont azt a kategóriát, ami a külön "szovjetek/oroszok a World Press Photón" kiállításon még javában képviseltette magát: a humor és vidám hírek kategóriát. Nem mintha olyan sok lenne mostanában, viszont jót tenne! Bácsika igyekszik át az úton, ahol jönnek a maratont futók, ilyesmikre gondolok. Most már azt is tudom értékelni, hogy mennyire közel kellett menni a veszélyes helyekhez, hogy olyan képek készülhessenek, amiken például a golyózáporban nyakát behúzva menekül a tetőn egy mesterlövész. Ennek fényében viszont kevésbé értékelem azt a természet kategóriában díjazott képet, ami egy oroszlánt ábrázol... rácsokon keresztül! Volt "a fotós családja az olaszországi nyaraláson", ezekkel már tényleg úgy vagyok, hogy én is meg tudnám csinálni. Csak attól, hogy valami be van keretezve, még nem lesz művészet, meg még sajtófotó se.

A vizuális élmény után egyéb érzékeinket bizsergetendő beültünk egy olyan coffee shopba, ahol kávét is adnak, majd visszacsalinkáztunk barátnőinkért. Ahogy egyre több időt töltöttünk a lakásban, egyre inkább kikívánkoztunk belőle, bár azt el kell, hogy ismerjem, hogy paradicsomi állapotok uralkodtak. Ez például abban nyilvánult meg, hogy egyik hazaérkezésünkkor Szöszke épp hogy hozzáért a kulccsal a kapuhoz, amikor kijött rajta egy kb. ilyen:

Az este a Bols múzeumban folytatódott, amire halmozottan igaz volt, amit a fenti látványra Piroska spontán reagált ("Ilyen lehet a Paradicsom!").

Nem tudom, miért kellett erre rápihenni, nekem nem jutott eszembe fáradtnak lenni, amikor harmincakárhány féle likőrt lehet megszaglászni, 11-félét végigkóstolni, helyes pasik keverik a koktélt, és mindez tükrös falú, dizájnos, színes-szagos környezetben, ahol csak menő képek készülhetnek!

Itókáink. Mindenki egyetértett abban, hogy az enyém a legerősebb.

Baromira megéri, mást nem is tudok mondani. Persze a péntek esti kedvezményes belépőhöz még hozzá kell adni mindazt, amit az ember félig ittasan a shopban megvásárol. Esetemben ez a mindenki kedvence joghurtlikőr és a 2 liter habot képező 2 deci kakaólikőr volt. 

Ezután becsámborogtunk egy ír pubba, ahol nagyon jót ettünk, bár kissé nehézkes volt a kiszolgálás. Számomra valahol itt kezdődhetett volna a parti... de haza kellett jönnünk az utolsó villamossal. Ez van, ha az ember idősebbekkel utazik! ;)

Odahaza természetesen még két órán keresztül harsány megbeszélést folytattunk a sziámi ikrek életéről, különös tekintettel a párválasztásra. 

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio