Amszterdam, objektíve

Mindjárt csütörtökön megtaláltuk a törzshelyünket a Stiriumpleinen: ez volt a Coffee Plaza, egy közeli és hangulatos kis hely, ahol kávét és szénhidrátot adnak. Más nem is kell az induláshoz. A többiek Keukenhofba mentek, ahol most, basszus, most van teljes virágjában az összes tulipánmező, én meg még mindig nem hevertem ki a túladagolást annyira, hogy virágokra szeretettel tudjak nézni, így inkább nyakamba vettem Amszterdamot. Néhány fotómúzeumra fentem a fogam, ami meg valószínűleg a többieket nem érdekelte volna. 

Menet közben enyhe kárörömmel kuncogtam az Anne Frank-ház előtt kígyózó több száz méteres soron, eltökélten, bár sikertelenül kerestem a Homomonument harmadik elemét, és egy bioboltban feltankoltam ropogósra szárított vörös gyümölcsökkel, csak az antioxidánsok végett.

A Huis Marseille-be nem terveztem bemenni, de szembejött, és tulajdonképpen aranyos kiállításuk volt "Power" címmel, amibe a természet hatalmától az arab üzletasszonyokig sok minden belefért. Kezdem azt gondolni, hogy nekem tök mindegy, csak fotó legyen.

A FOAM-ban mondjuk tudtak olyat mutatni, ami felbosszantott: egy nálam alig idősebb csitri mindent lefotózott a műtermében, aztán mindent kidobált, nesztek installáció. Ezt én nem vagyok hajlandó művészetként felfogni. Egy másik kiállítás egy 50 éven át Isztambulban működő stúdiófotós (nő) hagyatékát mutatta be, abban az volt a döbbenet, hogy mennyire ugyanúgy ment minden akkor is. A szülők szerették ízléstelen csipkében fotóztatni a kislányaikat, voltak transzvesztiták (50-es évek! Törökország!) meg ilyenek. 

Ebédre egy mogyorós banánleves ettem (sic) egy csatorna melletti padon, aztán kigyalogoltam a Vondelparkba.

Szerintem ez fordításilag zsenialitás.

Kandifotós szempontból hívogató terep.

Aztán persze betévedtem a Hollandse Manege-be, ami egy neoklasszikus épületben ma is működő lovasiskola.

A belépő tartalmaz egy kávét vagy teát, a karzatról lehet figyelni az okítást.

Az istállóba elvileg csak az mehet, aki ért hollandul, de talán jobb is, hogy nem értettem a figyelmeztetéseket, mert biztos olyanokat tartalmazott, mint "Az eleje harap, a hátulja rúg, a közepe meg ráz!" meg "A ló nem harap, viszont szellent!". 

Hazafelé csellengtem már, amikor a lányok jelezték, hogy éhesek, én meg indiait ígértem nekik. Való igaz, de a menü az eredeti tervekhez képest egyre karcsúsodott. Akartam dhalt, de azt megvétózták, mert annál sürgősebb volt a vacsora. Akartam rotit vagy naant, de nem volt liszt. Akartam raitát, de a boltban nem volt uborka. Szóval egy "reckless abandon" stílusban készült subji lett végül, csirkemellből, paradicsomból és cukkiniből, és a többiekre való tekintettel nem fűszerezhettem agyon, úgyhogy megvolt a kihívás is. Egy laza gyömbéres rizs ment mellé. Nem szakácsművészetem csúcsa, de megették.

Utána a piros lámpás negyedben lazultunk egy kicsit, ebből lett egy másfél órás hazagyaloglás, meg egy fogadalom, hogy holnap aztán az utolsó villamossal legkésőbb!

 

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio