Limerick és vidéke

Fel voltam készülve, hogy egész nap a házigazdák által érdekesnek tartott látnivalókat leszek kénytelen fényképezni, de szerencsére mindketten kimentették magukat, és elláttak információkkal arról, hogy mit nézzek meg. Mondjuk azt elfelejtették említeni, hogy a Limerick fő látványosságának számító János király vára idén júniusig zárva van, a piac meg, aminek a nyitásáig direkt húztam az időt, elbújhat a brüsszeli Midi mögött. 

Dél körül elköltöttem az írországi tartózkodás leghasznosabb 6 euróját: vettem egy autóatlaszt. Így már gyerekjáték volt odatalálni a Moher-sziklákhoz. Itt is volt bennfentes infóm: kár beállni a turistaparkolóba, az ember reménytelenül összekócoltathatja a haját úgy is, hogy 100 méterrel odébb parkol le, és átvág a mezőn, ahol elvileg lovat tartanának, de ebből most csak a villanypásztor volt látható. Nem is értettem, hogy ha fizetős a buli, akkor miért vannak hivatalosnak kinéző létrák a kerítésekhez szögelve. Nem firtattam sokáig, leültem egy - hogy Stephen Kinget idézzem, Robert Frost-költeményből idepottyant - kőfal szélárnyékába, és befaltam a szerintem tipikus ír tízórait: szódás kenyeret cheddar sajttal, feketeribizlilével (ez utóbbi személyes jelleg, az ausztriai síelésekről ismerős), aztán megmásztam a kilátóhoz vezető utat. 

Természetesen itt is nehéz olyan képeket csinálni, amiket még nem csináltak meg 10 millióan, de az szerintem egy világbajnok fotó lett volna, ha sikerül egyben lekapni a 100 méteres mélységet meg a "beszélgessünk? szamaritánusok" segélytelefonszámot.

Visszafelé megálltam még egy faluban, amiről a helyiek se tudják eldönteni, hogy Lehinchnek vagy Lahinchnek hívják, lőttem tengerparti képeket, tankoltam Ennistimonban, aztán vissza Limerickbe. Ügyesen úgy időzítettem az érkezést, hogy még alhassak egy órát, mielőtt Matték készen állnak a kocsmatúrára. Végül ugyanis az lett belőle.

Megvacsiztunk egy thai helyen, meghívtam őket, de ezen úgy meglepődtek, hogy az italt utána ők hozták mindenhol. Elmentünk az összes kedvenc kocsmájukba, és végigkóstoltunk mindent, amit Írországban nem szabad kihagyni: az első helyen egy Guinness, a másodikban, élőzene mellett, egy cider, aztán egy étterem, ahol Amy dolgozott, no meg egy ír kávé, aminek itt nem tejszín-, hanem tejhab van a tetején, és nem tudom, mit csinálnak vele, de már a habon érezni a whiskey-t. Ezek után még betértünk a kedvenc folyóparti helyükre, ahol terjedelmi korlátok okán már csak "baby Guinness"-re voltam hitelesítve. Ez egy felespohár Tía Maria, rácsorgatott Bailey's-zel. Le voltam nyűgözve, főleg, amikor megtudtam, hogy Amynek 5 nap múlva kezdődik a vizsgaidőszaka, és azon a héten én voltam a harmadik vendég. Bár ha Matt csak félig volt olyan őszinte, mint én, amikor azt mondta, hogy én voltam a kedvence, akkor jók vagyunk.

 

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio