Django elszabadul

Címkék: 

Nem fogok filmkritikát írni, mert rájöttem, hogy nem tudok. Én azért megyek moziba, hogy elvarázsoljanak, és eszem ágában nincs szétboncolni az élményt képekre, hangokra, a történetet karakterekre, aztán az egészet filmtörténeti kontextusba helyezni, utalásokra, kikacsintásokra és cameókra vadászni, és a végén ráütni egy csillagot, hogy aztán semmi másra ne emlékezzek, mint hogy hányas volt a tízes skálán. No meg sajnálom is azokat, akik a Djangót kritizálják, mert ez azt jelenti, hogy képtelenek élvezni egy Tarantino-filmet. Szerencsétlen fogyatékosság.

De gyógyítható. A Ponyvaregényre Carlos vitt el az első randinkon, akkor, emlékszem, megdöbbentem, hogy van még valaki, aki úgy gondolja, hogy egy filmbe sok-sok történet kell, és nem erőltetetten elvágja az egyiket, amikor kifullad, és gyorsan mutat valamit a másikból, hanem dugig van az egész tartalommal, poénokkal, káromkodással és testnedvekkel, kimond olyan dolgokat, amiket sokan még maguknak se mernek, kimondja az élet igazságait, és mégse veszi magát halálkomolyan. Kívülről megtanultam azt a bizonyos bibliai idézetet (itt volt még egy emlékezetes vízipisztolyos jelenet a Tescóban, hát istenem, Fogarasi út, láttak már hasonlót), és asszem, onnan indult a frufru-fétisem is.

A Kill Billt aztán csak azért szerettem, mert akkor voltam két évig VOX-előfizető, és annyit áradoztak róla, hogy "menő"-nek tartottam szeretni. Azóta megrágott egy kicsit az élet, megtanultam, milyen érzés, amikor az embernek mindent elsöprő vágya támad egy cigarettára, vagy amikor üresen maga elé meredve vezeti az autóját, és érzéki szájmozgással azt mondja: "I roared. I rampaged. And I got bloody satisfaction", és csatlakoztam az "intelligens, előkelő, művelt nők, akik sokat káromkodnak" klubhoz. Az erőszakot mindenesetre csak mostanra tanultam meg nem fehér kesztyűs lelki kezekkel szemlélni, miközben tudatosan elhatárolódom tőle. Nem, ma már minden további nélkül bele tudom élni magam a kaszabolós hangulatba. A lőfegyverekhez még nőnöm kell egy kicsit. 

A Halálbiztos idején már NC filmklubjának is oszlopos tagja voltam, de addigra amúgy is már menthetetlen Tarantino-fan lettem. Ezért nem is nagyon érdekelt, hogy mit mondanak a Djangóról (azt is csak tegnap tudtam meg, hogy 1858-ban játszódik, jellemző módon egy mensás leveléből, amiben arról érdeklődik, a hengeres rugó létezett-e már akkor is, mert ez neki szemet szúrt), egyértelmű volt, hogy meg fogom nézni. És betalált!

A Tarantino-filmek eleje olyan, hogy először elkezded nagyon jól érezni magad, aztán egy perc múlva rájössz, hogy zene szól, és elkezdesz odafigyelni, hogy milyen, aztán megunod, de addigra éppen elkezdődik a cselekmény. Itt a főcímdal végére elhelyeznek minket térben és időben (épp azt nem teszik hozzá: "uzsonnaidő körül"), és már jön is a kor szabadúszója. Az ilyen karakterekről mindig az jut eszembe: nyugodtan játszhatod a naiv kívülállót, aki fittyet hány a kialakult erőviszonyokra... amennyiben nálad van a nagyobb tűzerő. 

Ha egyszer lesz egy gyerekem, és megkérdezi, hogy miért rossz a rabszolgaság (miközben tök jó, hogy olcsó a Bangladesben gyártott H&M póló, meg 0-24-ben lehet a Tescóban vásárolni), meg fogom neki mutatni ezt a filmet. Lehet, hogy utána mindjárt esedékes lesz a "dolgok, amiket itthon csinálunk, de az iskolában nem beszélünk róla" eligazítás, amin úgyis mindenképpen túl kell esni, de én eddig azért nem fogtam fel, hogy ez ilyen. Tarantino nem tagadja meg önmagát: durva jelenetek vannak. Persze a katarzis sem maradt el: a balga belgák kétszer törtek ki spontán tapsviharban, és szívem szerint én is azt tettem volna. 

Vannak filmek, ahol a karakterek logikátlan dolgokat csinálnak, pont mint az emberek. Tarantino ilyet nem enged meg magának. Mindenki egyféle, egy arca van, egy stílusa, viszont sosem kell magyarázkodniuk. Egyszerűen tudod, mit lehet tőlük várni, illetve ha mégsem, az csak azért van, mert nem feltételezné az ember, hogy MÉG ARRA IS képesek. Amikor azt hinném, lőni fognak, sértetlenül sétál el mindenki, és fordítva. Egy rendező van, akinél a végén akkor is energiától pezsegve megyek tovább a legkevésbé sem filmbe élő, unalmas kis életutamon, ha hullák szegélyezik a filmvásznat. Quentin Tarantino. 

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio