Pi élete

Címkék: 

Régóta foglalkoztatnak a hajótörős történetek, és persze ezek verziói (A milétoszi hajós, A remény rabjai, 127 óra stb.), de ezekben valójában nem az a lényeg, mi történik akkor, amikor a főszereplő élete kap egy brutális pofont, hanem az, hogy mire visszakecmereg, hogyan változott meg és hogyan folytatja az életét a "normálisak" között. Naná, hogy ez is annak az átfogalmazása, hogyan illeszkedik be az átlagosak közé az, aki UFO-nak született. Érdemes átlagosnak akarni lenni, vagy örüljön az ember a különcségének?

Pi átlagosnak indult (egy indiai missziós iskolában, szokásosan kegyetlen gyerekek között hogy is lehetne más?), de nem bírt az lenni. A neve eleve megjelöli (ezzel együtt tudok érezni, bár vele ellentétben nekem legalább a szüleim megpróbálták menteni a menthetőt a keresztnevemmel), aztán az érzékenysége, ami miatt megnyílik a más kultúrák, az úszás és a vallás iránt... a film gyönyörűen varratmentessé szövi az egészet a névválasztás olyan indoklásával, amiről a könyvben egy árva szó sem esik. 

A regényt már régen olvastam, és azóta csak a kedvenc részeimet (ami nagyrészt már spoiler lenne) néztem vissza, tehát most egyrészt meglepett, hogy mennyi mindent megtapasztaltam már, amin előszörre még csak átsiklottam, másrészt elgondolkodtam rajta: létezik, hogy egy kamasz fiú nem érdeklődik a lányok iránt egyáltalán? Még ha vallásos és indiai is? Na, a film megoldotta ilyen irányú problémáimat, sokkal emberibbé (tegyük hozzá: Hollywood szemüvegén át nézve) tették Pi-t, mint szegény Yann Martel. Például a könyvbeli Pi soha nem őrülne meg a vihartól és nem kezdene Dan hadnagy-szerű tirádába Isten ellen. 

Egy megfilmesített könyvből nyilván sok minden kimarad, és bár - szívem csücske - narráció azért volt, a kedvenc mondataim ("az elefánt, ami eddig is ott volt, de olyan nagy, hogy egyszerűen nem vettük észre", "míg szívem Allahot dicsőítette, értelmem feldolgozta az információkat Allah művéről", és egy gyöngyszem, amit ma találtam: "az anyag kinyilatkoztatásának az a pillanata") hiányoztak. A szinkron viszont - a könyv fordításával ellentétben - hibátlan, egyáltalán nem vont le a műélvezetből. 

Az egyetlen, ami az ilyen történeteknél kérdés, és elsősorban ízlés kérdése: milyen mélyre megy le a főszereplő, illetve lemenni mindenképp lemegy, de hogy mennyire mutatják a - ez is filmes idézet, a Patch Adamsből - vér és szar világát, abban már vannak eltérések. A Pi életében semennyire. Azon kaptam magam, hogy a saját testalkatomat körülbelül a közepesen kiéhezett főszereplőével tudom összevetni, szóval nem követeltek meg tőle olyasmit, mint Tom Hankstől vagy James Francótól. 

Yann Martel pedig azért szegény, mert hihetetlen képzelőereje van, és olyan alázata, elkötelezettsége és szorgalma, amilyennek egy írónak lennie kell, és mégsem elégtehetséges, hogy zseni legyen. Én nagyon szeretem az írásait, mert mindig ott van benne a korlát, hogy eddig tudta megírni, és nem tovább. Mindig ő a szemlélő, vele történik minden, az ő érzéseit látjuk leírva. Ha írni akarnék, úgy akarnám csinálni, mint ő. 

De azt hiszem, mindennél beszédesebb a Pi életével kapcsolatban, hogy boldogan vinném a lakatlan szigetre, mint egyetlen könyvet (nem igazán tudok odaillőbbet), de míg az általam is túl hosszúnak titulált Skyfallt hajlandó vagyok még egyszer megnézni, a Pi-t elég volt egyszer. 

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio