Tánc a vízszintes tengely körül

Sajnos arra kell rájönnöm, hogy az emberi természet alapszabálya szerint az értékes, ami nincs, vagy amit elérhetetennek tartunk. Tárgyban is, emberben is igaz, hogy nem azt becsüljük meg, aki/ami mindig mellettünk van, hiszen annak látjuk a hibáit, és nem félünk, hogy elveszítjük. Idáig ordas nagy közhely, és nem ígérem, hogy a bejegyzés során ez változni fog, továbbolvasás saját felelősségre!

Én mindenkihez, aki egy kicsit is fontos nekem, úgy viszonyulok, mintha nagyon fontos lenne. Nem teszek különbséget, hogy a névtelen mensások tömegéből éppen kiemelkedett arc, vagy az életem párjának aktuálisan kinevezett (sajnos kénytelen vagyok a szeriális monogámia cinikus kifejezéskészletét használni) pasi kér tőlem valamit, egyformán igyekszem, és ha valamit megígértem, ugyanúgy betartom. Csakhogy erre kétféle reakció lehetséges: 1) a másik megszokja, majd egy idő után lesz.rja az én hasonló igényeimet, 2) a másik még jobban ragaszkodik hozzám, és ez kölcsönösen tud működni.

A baj csak az, hogy én kizárólag az első típushoz vagyok képes vonzódni. Ez a rossz kislány-jó kislány önsegítő könyv logikáját követi, de nálam szerintem arról van szó, hogy mérföldekről megérzem, ha egy pasi érdeklődik, sokszor hamarabb, mint ő maga. Na ehhez képest ha valaki igazán rám hajt, az már olyan mértékben támad a virtuális érzékszerveimre, hogy besokallok és elmenekülök. Illetve pontosan azt a stratégiát alkalmazom, amit a számos barátnőm életét megnyomorító Titkos Szabályok című önsegítő könyvben leírnak: csinálj úgy, mintha nem érdekelne a pasi! De hát tényleg nem érdekel! Vagyis ha érdekel, akkor képtelen vagyok játszmázni. Ezt szívom meg rendszeresen.

Akik mindig "alárendelik" magukat, vagyis megélik a másik iránti törődésüket, azokat életükben senki nem értékeli (legalábbis nem úgy, hogy az adott személynek jó legyen), viszont távozásuk után gyakran kiderül, hogy ők voltak a közösség motorjai, mindenki jótevői, és tulajdonképpeni szentek. A másik véglet, akit mindenki sztárol és megkörnyékez, miközben ő önző módon rugdossa le magáról a kedves alattvalókat, egyszer csak eltűnik, mire a rabszolgái felélednek, megrázzák magukat és elgondolkodnak: miért is volt jó nekem, hogy itt volt ez a csodálatos lény? Persze előrébb mozdította a világot, de valahogy úgy, mint a mesében a rénszarvas: elrúgta magától a földet. "Föld" alatt ez esetben hajlongó embertársai háta értendő. Ami természetesen lenyűgöző teljesítmény.

Nem hiszem, hogy dönteni tudnék a két viselkedésforma között. Az biztos, hogy amint a dominancia esetében, úgy itt is a legjobban azt szeretném, ha mindketten egyformák lennénk. Viszont ehhez nekem is önzőn, felülről kéne hozzáállnom a következő kapcsolatomhoz, a tapasztalatokból ítélve pedig nem biztos, hogy akkor egyáltalán létrejönne. Vagy ha igen, akkor a pasi feküdne be, az meg aztán kinek lenne jó? Sokan mondták, hogy két domináns nem működik együtt, de én azt érzem, hogy nekem csak az tudna működni. Meglátjuk, addig is kiírtam magamból ezt.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio