Gondolatok hajvágás után

A nők többnyire akkor szoktak hajat vágatni, ha a párkapcsolati életükben változik valami. Vagy ténylegesen (válás), vagy csak szeretnék. Ezt csak azért mondom, hogy ha van olyan férfi olvasóm, aki magától nem veszi észre, hogy acconypajtás feje belülről nem a régi, az legalább arra figyeljen, amikor már kívülről se.

Velem is ez történt, persze nem tegnap állt be változás, de egyrészt a sok térugrás kicsit lelassítja az ember ilyen irányú észlelését, másrészt azért nem ez az egyetlen ok. Már a legutóbbi magyarországi fodrászkodás óta úgy éreztem, hogy ez most nem sikerült annyira jól, tök semmilyen lett, pedig az a fodrász vágta nekem a mindezidáig kedvenc hajamat pár éve, amire Hermione akkor azt mondta, hogy dominás, ezért azóta nem volt olyan hajam. Most viszont rájöttem, hogy olyat szeretnék. Balin komolyan kacérkodtam az 5 eurós fodrászszalonokkal, elvégre miért ne tudhatnának vágni, de ott - Európával ellentétben - nem hord minden második nő ilyen hajat, és nem is voltam benne biztos, hogy - múpi já - el tudtam volna magyarázni úgy, hogy ne legyen veszélyes beleülni a székbe.

Igazából az van, hogy nehezen, de lassacskán mégis elfogadom, hogy EZ már AZ. Egész életemben arra vártam, hogy "picit nagyobb legyek", mert Jóanyám mindenre (az operába járástól addig, hogy beleszólhassak a vezetésbe) ezt mondta. Iskolában a hétvégére, hétvégén a hétfőre. Járjam már ki a Mustármagot, a Ferencest, a Külkert, a tolmácsképzőt, legyek már Brüsszelben, legyen már otthon, jöjjön el az az utazás, a francba, elmúlt. Régi nagy igazság, hogy amikor borongósak vagyunk, a múltban élünk, amikor félünk, a jövőben, csak abból tudhatjuk, hogy a jelenben élünk, hogy boldogok vagyunk. Én nem is mindig féltem a jövőtől, optimista és született mázlista lévén biztos voltam benne, hogy jobb lesz, mint a jelen, csak aztán vagy nem úgy lett mégse, vagy igen, de akkor már nem jövő volt, hanem jelen, és az ITT ÉS MOST JÓ érzésével nehéz volt megbirkóznom.

Mint mindenben, ebben is a pasik tudnak segíteni. Persze a legutóbbi fejlemények megint abba a helyzetbe taszítottak, hogy valami jövőbeli eseményt kell várni (momentán legalább Dubrovnikot, ami azért hülyeség, mert ott nem is fogunk találkozni, de legalább idén nyáron volt ő is Horvátországban és egy kicsit még ott lebeg talán az aurája a tenger fölött, meg mert ott lesznek olyanok, akik ismerik őt, és ami NC-t illeti, egy ponton biztos fel fogja tenni a maga keresetlen kérdéseit, de én még ettől is boldog leszek, mert legalább mesélhetek róla. Szánalmas, mi? Szóval most várakozó állás van.

De már nem akarok "picit nagyobb" lenni (sőt, bizonyos pontokon inkább kisebb lennék, ha választani lehet). Csak mondjuk két héttel idősebb. Vagy lehetne hatszáz kilométerrel hosszabb karom. Lehetőleg jó erős is, hogy ide tudjam rántani. Na de maradjunk a realitáson rózsaszín bárányfelhőjén. Nehéz kiirtani a túlélés reflexeit, miszerint "ne kezdj bele semmi nagyba, nehogy le legyél kötve, amikor jön AZ, spórolj az erőddel, hogy készen állj, amikor jön AZ..." A gond ezzel csak az, hogy a másikat bántom, mert ő honnan értené (hát például ebből a bejegyzésből), hogy egész idáig így tudtam élni az életemet és hogy csak szép lassan merem elengedni a korlátot és eltávolodni tőle... kifelé...

Hozzászólások

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio