Rock Hard Times

Címkék: 

Rájöttem, hogy én eddig el voltam tévedve. Egy kisebb, kulturista kitérő után végre odakerültem, ahogyan én Balit elképzeltem, ez a hely pedig Kuta. A mensás találkozóktól pedig kár félni, mindig és mindenütt ugyanolyanok. 

Nyoman először a boltjába vitt el, ahol délután elvileg már folytatta is a faragást, aztán Batubulanba, ahova a turistákat szállítják busszal, barong és kris táncokat nézni. Utóbbi régi jó ismerősöm, az előbbiről műveletlen lévén annyit tudtam, hogy azt kötelező megnézni. 

Elég bonyolult története van, a lényege az, hogy a jó (Barong) küzd a rosszal (Rangda), mindenkinek van miniszterelnöke, szolgálói, és időnként egy-egy karaktert megszáll a démon.

Akkor az ilyen fejet vág.

Az egészből nekem ez a majom tetszett a legjobban, iszonyú élethűen mozgott, és sosem tudtam rajtakapni, hogy mikor szaladt fel a fára.

A végén egy csomó pasi tépelődött kollektíve azon, hogy kövessen-e el harakirit, miközben ez a kétpúpú sárkány csattogtatta mögöttük az állkapcsát. Egyesével megadták magukat, az utolsón látszik is, hogy milyen nehéz neki. 

Ez ugye egy vallásos tánc. Ehhez képest azzal a felmeredő piros farkvéggel olyanok történtek, hogy a fényképezőgépem is szégyellősen félrenézett. Úgy látszik, a) a turistákért mindent, b) ez is belefér. 

Mire Nusa Duában megtaláltuk azt a szerencsétlen szállodát, már a pokolba kívántam szegény Nyomant, aki nem csak a "Swiss Belhotel Bay View" helyett mondott következetesen "Swiss Hotel Barbecue"-t, hanem ugyanolyan idegesítően defenzíven vezetett, mint eddig, csak a sziget legnagyobb, 2x2 sávos útján még szembetűnőbb volt, hogy 60-nál többel sose megyünk.

Persze ez még fokozódni is tudott. Újdonsült barátaimmal, Patrickkal és Dannyvel eltaxiztunk Kutába ebédelni (sajnos csak azután akadtam rájuk, hogy a hotel már lehúzott egy baromi drága levesre a tetőteraszon, közben még túráztattak is, hogy nincs kész a szobám, de a számát se tudják, de azért én nyugodtan rendeljek a szobaszámomra az étteremben...), és a kb. 15 km-es út másfél órán keresztül tartott. Nem bántam, jó arcok voltak, és menet közben kiderült,hogy egyikük a Malaysia Airlinesnál repülőmérnök (és frankón értem jön majd jövő szerdán, és megmutatja a várost a két repcsim közötti röpke 8 órás kuala lumpuri szünetben), másikuk meg egyenesen a szingapúri Mensa elnöke. Mindkettő, rendes vágottszemű módjára, komoly kamerával érkezett, és ennek nem csak az az előnye, hogy remekbe szabott képeket szolgáltatnak majd pontosan azokról a helyekről, ahol én is voltam, csak a kompakt Lumix nem igazán tudott megbirkózni a fényviszonyokkal, hanem az is, hogy szeretnek humán díszletnek használni. Így aztán jó sok kép készült rólam.

Végre kijutottam a tengerhez! Rájöttem, hogy ha tudom, hogy egy fikarcnyi (90 x 120km) szigeten vagyok, akkor nekem ez a fíling hiányzik. Sustorgás-dörgés, homok, meztéláb, színes lámpákkal kivilágított, öhm, büfék, vagyis két hűtőláda között egy napernyő, előtte szedett-vedett napozóágyak, távpingpongozó helybéliek, homokvárak, itt még plusz a rákok finoman szétspriccelt nyoma meg a tucatnyi sárkány az égen. És nyüzsgés, Hard Rock Café és Hotel, Starbucks, sőt, Gloria Jean's, gitárt pengető raszta fiúk... ez kell nekem! Hol voltam eddig! Holmi szantálgőzös meditációs szakadékban, piha! Na mindegy, az már megvan, hogy a mensás egyveleg utáni két napot hol fogom eltölteni.

A hely másik specialitása a naplemente. Nekem ez eléggé bejött (főleg, hogy Patrick addig igazgatta a fényképezőmet, míg sikerült egész élethű színeket kicsalni belőle), de azt mondták, nem az igazi, túl sok volt a felhő a horizonton. Bumm bele, lesz még néhány. Az egy dolog, hogy a "Globális agyak a szegényekért" című* konferencia hivatalos programjában is benne van, hogy nap jön, nap megy, M néz, de Danny már azt is kitalálta, hogy hova szökünk meg szombat este ténylegesen naplementét nézni.

Végül ebédelni és vacsorázni is egy-egy Warung Made franchise-ba mentünk, ahol többek életének legfinomabb gado gadoját adták. Én is a többek közé tartoztam, de az én mintavételem nem reprezentatív. Mindenesetre ez állítólag igazi balinéz kaja volt, és mégis volt íze. Azért van egy hangulata annak, amikor az ember 5 malájjal eszik, vagyis alapvetően nem enne, csak hozatnak neki egy tányért és telepakolják a saját kajájuk részleteivel, mert hogy ez náluk így szokás. Este már kb. 40-en szálltuk meg a Seminyak főutcáján lévő helyet, szokás szerint a pincérek agyára mentünk, begyűjtöttem egy köteg, változatos patológiájú férgekre emlékeztető betűkkel teleszórt névjegyet, és meghívást kaptam a holnap esedékes, mensás tervezte indonéz divatbemutatóra. Modellnek. Bár Patrick szerink ha nem hízol pár kilót, nem is voltál Ázsiában, én eddig az ellenkezőjét tapasztaltam, szóval könnyedén belefértem a válogatási kritériumba, miszerint: "legyen értelmezhető alakja", csak a lábam túl nagy, sajnos az öltözékhez tervezett csodás, rojtos, fonott, piros talpú csizmát 37-es méretben kézművelték. 

*Igen, ordítóan kétszínű dolog egy nem t'om hány csillagos, mindenesetre istentelenül, ostobán merev és puccos szállodában erről összejövetelt szervezni. Ráadásul csupa olyan résztvevővel, aki most jött a Club Medből. Ne ily halált adj, Istenem, sőt, ne is ilyen nyugdíjaskort! A magam részéről hitet teszek a hostelek és vendégházak mellett, mert lehet, hogy nem képeslapot lát az ember a reggelizőteraszról, de legalább egy kicsit úgy érzi, hogy megismert egy igazi országot - nem csak azt, amit mutatni akartak neki.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio