Mottó: Ezt Is Csak Itt Lehet

Most még néhány időzónával odébb kerültem, mint ahol születtem és felnőttem, kavarog a fejem attól, hogy egy konkrét kaszinóban lakom, az ágy a derekamig ér, és épp most ettem meg egy tál valamit, amit csak tiszteletből nem nevezek halászlének, mert amúgy ízvilágra pont olyan volt, mint ahogy Jóanyám készíti. Persze az otthon verzióban jóval kevesebb az osztriga, talán nyugodtan mondhatnám, hogy nincs is. De itt legalább az internet stabil.

Azért a tegnapi napot még elmesélem, főleg azért, mert elképesztő vizuális élményekben volt részem. Tudniillik erre a napra szántam a MoMA-t, mondván, hogy múzeumban nem szeretek rohanni, és ha ezzel megvagyok, már csak a shoppingolás van hátra. Ez valamelyest kötelesség is volt: a hosszú kék bársonyruhámhoz muszáj volt egy magas sarkút vennem, és ahogy ezt a helyet elnézem, nem is nagyon bántam meg. De legelőször is visszamentem a GAP-be, ahonnan előző este csúfosan távoztam. Boldogan összeszedtem pontosan ugyanazt a ruhakupacot, felpróbáltam, egy része tetszett, azt megvettem. Mire végeztem, pont kinyitott a New York Public Library, amit a fejemben ugyan összekevertem a Los Angeles-ivel, és azért lelkesedtem annyira érte, de azért szép volt ez is. 

A MoMA volt az első olyan múzeum életemben, ahol azt éreztem, hogy basszus, ezek nem viccelnek, nem kölcsönbe kapnak nagy hálálkodás közepette egy-két igazán híres darabot, vagy véletlenül náluk maradt, vagy összeharácsolták, hanem ezeknek van. És venni is szoktak dolgokat, mert van rá pénzük, és kiválasztják a kortárs művészek közül is azt, aki megőrzésre érdemes. És azért is emelem ki, hogy ez volt az első ilyen múzeum, mert azt is most kezdtem érezni, hogy láttam már párat. Nem tagadom, Giacometti speciel a Szépműből volt ismerős, de egyből felismertem Modiglianit, a dög impresszionistákat, és olyannyira magabiztos lettem a saját kritikai érzékemben, hogy teljes lelki nyugalommal masíroztam el azok előtt, amik nem mondtak nekem semmit: se a festő nem elég híres, se a kép nem elég jó, hogy megálljak és elolvassam, hogy "X.Y: Csendélet mandolinnal, olaj, vászon".

Na nem mondom, itt is volt egy-két olyan terem, amit a "conceptual art", "minimal geometric art" és társai mintájára "annoying art"-nak tudnék leginkább elnevezni, és alapelvem, hogy a "Cím nélkül" képekre egy másodpercet se vesztegetek. Legalább a művész tudja már, hogy mit akart mondani! 

 

Ennek volt értelme: ezt a művészt folyton cseszegették, mire elkezdett sarokba állítós önreprezentációkat csinálni.

Mindenesetre itt valódi hírességek is voltak, olyanok, akik máshol legfeljebb a shopban köszönnek vissza, füzetborítók formájában:

Ez volt a legnagyobb fogás, de Picassóból is komplett termek voltak, köztük az Avignoni kisasszonyokkal, a szoborkertben pedig békésen terpeszkedett Kecske című szobra. Volt egy Monet-vízililiomkollekció, Gauguinek, Matisse-ok, Klimt, Cézanne és Van Gogh (Csillagos éjszaka és Van Roulen portréja). Ezeket gondolom, mindenki ismeri, nem is ezzel untatnálak hát titeket, hanem idemásolom azt a pár dolgot, ami engem valamiért nagyon megfogott:

Henri Rousseau: Az alvó cigány. Etnikailag kis pontosításra szorulna a művész, de az állatábrázolásait imádom. Nagy kedvencem lett még Max Ernst. Azért nem fotóztam ész nélkül, a kamerám ugyais már lemerülőben volt, és egy képet még mindenképp le akartam kapni. Viszont ezért visszamentem, amikor a lényeg már megvolt:

A látó.

Ez pedig azért volt ismerős, mert ostendei kirándulásomnak mondhatni az volt a fénypontja, hogy behúzódhattam az ő szülőházába:

Annyira nem drámai fickó ez a James Ensor, ez csak valami karnevál.

Na de az igazi, akit kerestem, akiről szerintem senki (beleértve J. barátomat, aki már tavaly rázizzent) nem tudja, miért olyan nagy szám, de azért mégis az, a Christina világa:

A lépcsőtől a liftig vezető úton rögtön ez ötlik az ember szemébe. 

A másik, amit imádtam a MoMA-ban, a designrészleg. Nem őnfelhőző, minél extrémebb formát kereső dizájnerek agyalágyultságai vannak ott, hanem olyan dolgok, amik megoldják azokat a problémákat, amik személy szerint engem nagyon is aggasztanak. Vagy legalább elindulnak abba az irányba. Van például olyan készülék amivel az ember majd meg tudja emészteni a cellulózt, ha már semmi olyan kaja nem maradt, amit most hajlandók lennénk megenni. 

Ezek meg leginkább háborús kellékek: a baloldali tüntetők védőöltözéke, középen a hangszóró felerősíti a szívdobogást, felül pedig kamera veszi a rendőri túlkapásokat; az előtérben aknalépkedő, ami szétszórja a repeszeket; a falon az a piros gombafelhő egy plüssállat, amit dédelgetve szembenézhetünk a nukleáris természetű félelmeinkkel. És ez így van.

Ezek pedig a nomád túlélés részleg gyöngyszemei. A fehér sátrat hajléktalanok húzhatják rá az épületek szellőzőjére, és így fűthető. A háromszögletű sátor meg napelemes, azzal hűt. Sivatagba ajánlott, az előtte lévő desztillálóval együtt (eszembe jut az a mensoid kollégám, aki egyszer ebéd közben kezdett értekezni arról, hogy ő utánaolvasott, hogy lehet vizeletből ivóvizet párolni...). 

Miután jóllaktam kultúrával (ugyanolyan kézzelfogható érzés, mint amikor kajával), nekiláttam a shoppingolásnak. Először is ettem egy igazi New York-i hot dogot, aztán, mivel ez a fél fogama is kevés volt, bementem a helyi Exkibe, ami 'wichcraft névre hallgat. Hát, mit mondjak, annyira nem voltak a helyzet magaslatán, de végül is meg lehetett enni. Ezután pedig irány a cipő-, szoknya- és felsővadászat.

Az itt a jó, hogy mindenhol féléves leárazás van, ami akár 70% kedvezményt is jelenthet. Egyszer el is dobtam magamtól 20%-ot, mert az csak akkor járt volna, ha veszek még egy párat. Az eladó nagyon győzködött is, hogyha mást nem, egy papucsot! Egy edzőcipőt! Nem nagyon értette, hogy egyrészt nincs rá szükségem, másrészt nincs annyi hely a bőröndben. Így csak 40%-kal olcsóbban lett gyönyörű, sötétkék lakkcipőm, amit szerintem a J. is jóváhagyna. Ezen kívül beruháztam egy motivációs futócipőbe. Egy futóboltban felálltam a tesztpadjukra, és kiderült, hogy szép egyenes a bokám, nem kell megtámogatni, csak az a cipő, amiben konkrétan úgy éreztem, hogy rugókon járok, nem volt, csak kékben, így nem hoztam el. Máshol aztán volt rózsaszínben is. 

A végére annyit jártam, hogy muszáj volt még egy kényelmes szandált is vennem, mert a nulla béléssel rendelkező H&M-es gumicipőben már alig bírtam menni. Ezután úgy gondoltam, megjutalmazom magam egy fagyasztott joghurttal (gyakorlatilag fagylalt, csak kevésbé hangzik hizlalóan). A kártyám ezt már nem bírta tovább. Tudta ő is, hogy itt a vége a túrának. 

Persze dehogy volt itt a vége. Hazamentem, mint Pretty Woman a szatyrokkal, ettem egy kis maradék sajtot, aztán mint a felhúzott óra, jártam tovább, felmentem az IBM Building szoborkertjéig, meg a Central Parkba is benéztem, és a kilátás, meg a ki-kgyúló szentjánosbogárkák meggyőztek, hogy megérte. Sajnos a fényképező akksija ekkor végleg megadta magát, szóval ezt higgyétek el bemondásra.

Azért néhány utcaképet kaptok még búcsúzóul:

Igazi cipőfényesítő! Most annyira jól nem mehet a bolt, mindenki csak akkora cipőt vesz, amekkorát muszáj.

 

Öt perc különbséggel mentem végig ezen a szakaszon két irányban, és közben odanőtt ez.

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio