Laposan kezdődő, patetikus, impresszionista felsorolásba torkolló bejegyzés az otthonról

Legutóbb, a gála után, világ- (de legalábbis eurokratagettó-) megváltó beszélgetésbe bonyolódtunk Szöszkével (meg még egy lánnyal, aki alig várja, hogy kivándorolhasson). Sajnos nagyon aktuális ez a téma, én nem hibáztat(hat)om azokat, akik elhagyják Magyarországot, de azért rossz látni, hogy komplett középiskolai évfolyamoknak eszébe sem jut magyar felsőoktatási intézménybe felvételizni, és tavaly 40 ezren vállaltak munkát Németországban. 

Nem tudom, ha most lennék 18 éves, mit csinálnék. Láttam a videót a berzsenyis diákokról, bicskanyitogató arroganciával mondta az egyik, hogy "az állam nem tudja nekem garantálni, hogy közgazdász végzettséggel jó állást kapok, tehát elmegyek", hiszen "nagyon jól beszélek angolul". Egyrészt, kiscicám, te még meg se születtél, amikor a szocializmus hivatalosan is véget ért, miért várod az államtól, hogy állást adjon neked bárhol is, pláne egy olyan területen, ahol hosszú évek óta a kereslet többszörösét képezik ki egyre alacsonyabb színvonalon? Másrészt, bár valószínűleg elboldogulnál egy egyetemen, a nagyon jó angoltudástól mérföldekre vagy. Na de nem is erről akartam írni. 

Hanem a mostani helyzetemről. Néha engem is elkap a nemjóhelyenvagyok-érzés, és olyankor mindig próbálom megfejteni, hogy miért. Egyrészt van egzisztenciális szorongás (ezt, különösen az újabb freelance-vizsgák közeledtével, próbálom leküzdeni, és arra gondolni, hogy engem is milyen szívélyesen fogadtak az idősebb szabadúszók, egyáltalán nem éreztem rajtuk, hogy a megélhetésüket féltenék tőlem), másrészt van időjárási nyomás, harmadrészt itt van az a rendkívül nyomasztó és elkeserítő érzés, hogy egyedül vagyok és itt senkinek nem fontos, hogy én hogy vagyok. Ez utóbbi hál'istennek már elmúlt, azzal párhuzamosan, hogy lettek emberek, akikkel megszelídítettük egymást, akikért izgulni lehet, ha éppen saját problémám nem lenne. Egy csomó új sors, amit a Facebookon követ az ember. Az időjárásra meg gyógyír néha egy olyan utazás, mint például Málta. Most azt játszom, hogy lélekben még nem jöttem vissza, ezért persze a szobámban és a fejemben is káosz uralkodik, de legalább nem rengeti meg a lelki nyugalmamat a szemerkélő eső. Ezért aztán persze Brüsszelben tombol a kánikula, lehet, hogy most először nyitott erkélyajtónál fogok aludni. 

És hogy van ez a dolog a hazával, az otthonnal? A haza momentán sz@rban van, és nem látom, hogy segítenék azzal, ha én is visszamennék, és a sz@ros gatyából kilógna még a fenekem is. Én nem hibáztatok senkit érte, hogy három diplomával és három idegen nyelvvel nem kapnék jobb munkát a telefonos ügyfélszolgálatnál, de nem is vagyok köteles ezt elfogadni. Ma jöttem rá, hogy az a munka, ami akkora flow, hogy gyakorlatilag koszt-kvártélyért is csinálnám, az a műfordítás. De hiába írtam meg csodálatos klapanciámat, az egyetlen kiadó, amelyik reagált, az igazi önéletrajzomtól már visszariadt. Ha pedig a Zunijóban termett nekem babér, hát miért ne aprítanám a tejbe (ez az a képzavar, ami szerintem már szép)? Hogy utána mi lesz... hát, nem szerepel a rövid távú terveim között, hogy visszaköltözzek Magyarországra.

Zavar ez? Hazafias okokból nem. A magamfajta destruktív individualista lehet, hogy azzal teszi a legjobbat egy országnak, ha kívül marad rajta. Másrészt ami igazán fontos, amitől jól érzi magát az ember valahol, az úgyis a társaság meg az elfoglaltság. Itt Brüsszelben mindkettő kezd alakulni, szóval lehet, hogy már az időjárás se fog annyira zavarni. A város jellege kimondottan nem tetszik, ezerszer jobban érzem magam Amszterdamban (nem azért, hülyegyerek...), vagy gyakorlatilag bárhol, ahol víz van. Szóval ha valaha is továbbmegyek innen, az lesz a szempont, hogy jó hangulata legyen a városnak. 

És hogy mitől érzi magát otthon az ember? Ez megint egy jó kérdés. Sokáig azt hittem, hogy az utcán beszélt nyelvtől, attól, hogy a többség bőrszíne max. pár árnyalattal sötétebb, mint az enyém, vagy hogy mennyi emlékem kapcsolódik a mindennap látott tereptárgyakhoz. De aztán érdekes dolgok derültek ki. Például, hogy minden relatív, Marseille-hez képes Strasbourg is tudott otthonos lenni, aztán Luxembourg után Brüsszel, Brüsszel után Málta, és persze Budapest mindig és örökké. Mégse mondanám, hogy Óbudán van az otthonom. Magamra vonatkoztatva így határoztam meg: ott érzem otthon magam, ahol uralom a dolgokat (control freak), ahol tudom, hogy mit kell csinálni, megtalálom, amire szükségem van, ahol hatékony tudok lenni. És ez, tetszik-nem tetszik, nem Brüsszel és nem is Budapest. Hanem az útközben. A reptér, a pályaudvar, az ismeretlen nyelvű jegyautomata, a kicsit nagyobb eprek a boltban, a váratlanul felismert idegen szó egy táblán, az, amikor megtalálok egy szállodát, pedig a Googe Mapsben csak a közvetlen közelben lévő utcákat magoltam be, amikor füstölt lazacot eszem és rozét iszom, filteres teát lógatok egy vízforralóba és fogmosó pohárból iszom meg, becsekkolok a Facebookon, fényképekben teszem el a hangulatokat télire, és sajnálom, hogy a szagokat nem lehet, idegenekkel beszélgetek, és hirtelen minden egyszerűnek tűnik, eltévedek az orrom után menve, mégis mindenki tőlem kérdezi, hogy mi merre van, mert én út közben vagyok otthon, én most vándormadár vagyok, és nagyon kösz mindenkinek, akinek az életébe átmenetileg befészkelhetem magam, de nekem most a röpködés az életem.

Hozzászólások

Szerinted?

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
This question is for testing whether you are a human visitor and to prevent automated spam submissions.
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio